Nem tudom, mi van velem, de egyedül érzem magam. Rossz értelemben egyedül, mondhatni magányos vagyok. Biztosan nem kéne, és megint minden hülyeséget összeszed az agyam, de hiába győzködöm magam, mégis egyedül vagyok. Nem érzem, hogy szeretve lennék, és nem azért, mert nem töltünk minden percet együtt. Nem vagyok annyira buta, hogy ne tudnám, hogy ezt nem lehet, és amúgyis, az meg a ló másik oldala lenne, valószínűleg ugyanígy rinyálnék miatta. Megértem a gondokat, sőt, talán túl sok mindent megértek, de ezért cserébe várnék valamit. Valami olyat, amitől érzem, hogy ugyanolyan fontos vagyok, mint a többi dolog, ami van. De igazából nem érzem ezt, hanem inkább azt, hogy a sor végén kullogok. Amikor megismertem, éreztem, hogy fontos vagyok, szinte minden percben. Tudom, hogy azóta megváltoztak a dolgok, történt egy pár negatív dolog, de azt hittem ezen túlléptünk már. Sejtettem, hogy nem lehet visszahozni azt a régi időt, és talán, ha semmi rossz nem történt volna, akkor is itt járnánk. Vajon én tehetek róla? Túl sokat szeretnék? Vagy megint agyalok... Túl korai még, hogy könnyeket kelljen lenyelnem, mikor ott fekszik mellettem, mert nem érzem a szeretetét. Biztosan hálás, és talán szopni is jól tudok, meg ilyenek, de azt nem tudom, hogy ez mennyire elég. Ne értsd félre, megvagyok őrülve érte. Úgy nézek rá, mint a teremtés koronájára, de ha ez a magányosság hosszú időre belém költözik, akkor elveszik ez a szerelem... Amit nem akarok, mert érzem, abba belehalok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése