...olyan felfedezést tettem, ami nagy meglepetést okozott. Az is lehet viszont, hogy nem a felfedezés maga okozta a meglepetést, hanem az, hogy annyira nem is viselt meg a ráébredés erre a dologra. Megfogalmaztam magamnak, hogy nincs a világon olyan ember (egyetlen egy sem), akinek minden fenntartás nélkül magamat adhatnám. Amúgy sincs körülöttem sok ember, de még velük kapcsolatban is mindig meg kell fontolnom, mit, hogyan mondok vagy teszek. Volt egy ember talán, akiről azt hittem, előgondolkodás nélkül nyilváníthatom ki a bennem lakozót, a felmerülő buta ötleteket, gondolatokat. Hát, tévedtem. Talán az az oka ennek, hogy ez a valaki nem is ismer engem. Azt hiszi, hogy tud rólam mindent. Úgy gondolja, tudja, milyen vagyok, ismeri a jó és rossz oldalam, pedig közben gőze sincs rólam egy kicsit sem. Az utóbbi időben, ha elkap a fecsereghetnék, magamról beszélek neki. Arról, hogy működöm igazán. És ő csak mered rám tátott szájjal, csak hebeg - habog, s azt mondja, negatívan látom magam. Először próbáltam megmagyarázni neki, hogy ő látja rosszul, és én nézek magamra reálisan, hozzá képest főleg. Az a baj az egésszel, hogy a magamról elmondottak alapján ő rögtön ítéletet mond fölöttem, próbálja magával megértetni valahogy, ami nem fog menni, mert ő nem olyan, mint én. Nem érti, hogy amit elmondok, az nem negatív, egyszerűen csak ilyen. Nem érti, hogy nem kell neki megértenie, nem kell tudnia átélni, csak el kellene tudnia fogadni. Ehelyett inkább elintézi azzal, hogy int egyet, s azt gondolja, megint hisztizik, rosszul látja, alábecsüli magát. Közben pedig (bárcsak hinne nekem), ő becsül alá, látja rosszul, értékel le. El sem hiszi, fel sem fogja, mennyi minden lakik bennem, amit ki sem nézne belőlem, még úgy sem, hogy én folyamatosan próbálom közvetíteni felé. Mind a mellett, hogy ezt pontosan tudom, meg is döbbentem azon, hogy nem vág földhöz ez a felismerés. Össze kellett volna esnem kicsit, meg kellett volna riadnom, félnem kellene. Az, hogy nem érzem ezeket, azt jelenti, hogy kezdem elfogadni az egyedüllétet, a magányosságot a további életemre. Vagy talán már bele is törődtem... Ha olvasná ezeket a gondolatokat, biztosan összeráncolt szemmel nézne rám, s a fejét ingatná, de nem hinné el, mennyire komolyan beszélek. Pedig tudnia kellene ezekből a hideg fejjel kiejtett végtelenül őszinte szavakból, hogy ez nem kamu, nem színjáték, nem játszmázás... Megértem őt kicsit talán. Ha elhiszi, hogy tudok így beszélni, hogy tudom így látni magam, akkor szembesülnie kellene azzal a lehetőséggel, hogy nincsen szívem, és az nem lehet, már csak azért sem, mert látta, tudja, hogy van szívem... Ez a hatalmas ellentmondásosság még engem is megriaszt néha, s ha másért nem, ezért, meg tudom érteni, hogy mindenki nyúlcipőt húz, ha rájött mennyire nehéz velem. Tőle sem várok mást már. Talán eleinte vártam azt a mást tőle, de rájöttem, túlzott kívánalom volt ez részemről. Igyekszem, hogy ez a megértés ne vesszen el belőlem, és mivel még ilyen áron sem akarok mindenféle maszkot magamra aggatni, viselem a következményeket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése