Kedves Herceg!
Sok napja már, hogy nem írtam neked itt. Talán nem akartam megint csak ismételgetni magam, most mégis írok pár sort. Félek. Megint félek... Este felszállok a vonatra, és elindulok feléd, holnap pedig találkozunk. Nagyon örülök ennek, ám úgy félek is, mintha most találkoznánk előszőr. Miért ez a félelem? Talán azért, amiért a múltkor is féltem. Rettegek attól, hogy elveszítelek. Félek, hogy másképpen látsz majd, attól is, hogy nem látod bennem azt, amit eddig láttál, és persze attól is, hogy én más szemmel nézek rád. Mondjuk ettől az utóbbitól nem tartok annyira, mert úgy érzem, az érzéseim sziklaszilárdak. Holnap, miután megpillantalak, másképpen érzek, megnyugszom, de most rettegek... És úgy várom, hogy lássalak, hogy azt elmondani sem tudom...
(több órával később, a vonaton)
Fél óra telt csak el az indulás óta. Próbáltam olvasni, de nem ment. Olvastam a szavakat, de valahogy nem álltak össze mondatokká. Egy - egy mondatnak többször is nekifutottam, hogy eljusson az agyamig az értelmük. Máshol jár az eszem... Hogy hol? Te is biztosan sejted. Igen, igen, körülötted, és a reggel körül... Ma újabb levél jött tőled, a héten már a második. Nagyon hálás vagyok neked ezért. Így kicsit mintha gyorsabban telne az idő. A leveleiddel lelket öntesz belém, és észre veszem, hogy még nem fogyott el teljesen az erőm... Ó, hogy mennyire szeretlek téged...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése