Furcsa dolog a csalódás. Azt gondolná az ember, hogy egy bizonyos mennyiségű tapasztalás után már nem fenyegeti annak a veszélye, hogy felbukkan. Aztán természetesen megjelenik, és képes ugyanolyan rossz érzés kerekedni belőle, mint bármikor máskor. Talán a megemésztése rövidebb időt vesz igénybe, de ettől még nem válik kellemes érzéssé... Az érdekel, kiben csalódtam, és miért? Arról a személyről van szó, akit barátomnak tartok, tartottam. A rezzenéstelen szembe hazudással nincs különösebb problémám, hisz jómagam is előszeretettel alkalmazom, ám azokkal szemben soha sem, akik közel állnak hozzám, így a barátommal sem. Tegnap az egyetlen barátnőm (vagy mim) úgy a képembe hazudott, hogy csak na. Sejtettem, hogy nem mond igazat, de csak később bizonyosodtam meg róla. Nem hisztiztem, nem vetettem a szemére, hallgattam inkább, és hallgatni is fogok. A döbbenetem volt csupán akkora, mint a ház. Ahogy elmélkedtem ezen, és a barátságunkon, arra jutottam, hogy másféle hozzáállást kell megtanulnom. Hajlamos vagyok az elkényelmesedésre, és elfelejtem, hogy minden nap meg kell küzdeni azokkal a dolgokkal is, amikkel már szembenézett egyszer (vagy többször) az ember. A csalódás is ilyen. Nem lehet megszokni, semmibe venni, teljesen mindegy, milyen sokszor sikerült megtapasztalni. Ha ezt nem hagyom magamnak elfelejteni, akkor talán nem ér akkora sokként, ha újra meg kell tapasztalni. Valami ilyen konklúzióra jutottam, és arra, hogy ezen dolgozni fogok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése