Boldogságról

Írnom kellene a boldogságról egy kis szösszenetet, amolyan publikusat, de lehet, hogy olyat nem tudok...

A múltkor Brigiék megkérdezték, hogy boldog vagyok e, s mikor azt feleltem, hogy igen, az vagyok, akkor hitetlenkedve néztek rám. Ecseteltem, hogy nincsenek rossz érzések bennem magammal kapcsolatban, és nagyon is jól érzem magam a bőrömben, s míg másnak gondot okoz magában lenni, nekem ez nem jelent problémát, mert örömmel megyek egyedül moziba, vásárolni, vagy ebédelni valahova. Vagyis, mert egyedül vagyok, nem vagyok magányos, mint annyian körülöttem. Nem értették. Azt gondolják, hogy csak akkor lehet valaki százszázalékosan boldog, ha egy kapcsolatban van és szerelmet érez, vagy talán ez sem fontos, csupán legyen mellette valaki. Persze, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem ettől lenne az én életem is teljes egész, de ennek hiánya nem okoz olyan nagy hiányt, hogy bármi áron ennek elérése legyen a célom. Mindemellett, azért megvizsgálnám, hogy vajon ki a boldogabb, Brigi, élete nagy szerelmével, akinek minden mozdulatát figyelni kell, nem tesz e bántó, és helytelen dolgokat, vagy az enyém, így, egyedül. Ha jobban belegondolok, nem hiszem, hogy én ugyanazt látom felhőtlen boldogságnak, mint ő. Én nem szeretném a páromat pórázon tartva rángatni és folyton folyvást nevelni, és a szájába rágni, mit tehet és mit nem. Ha valaki szeret valakit, akkor a szeretett ember van annyira fontos, hogy odafigyeljen arra, hogy ne bántsa meg. Ha valaki ezt nem érzi, nem látja magától, akkor nem én leszek az, aki felvilágosítja, hanem elfogadom a tényt, hogy nem tudok elég fontos lenni. Ez fájdalmas felismerés, de nem tehet róla senki, csupán csak így alakult, nem vagyunk egymáshoz passzoló emberek. Hozzáteszem, hogy Brigi valószínűleg többször volt magányos a kapcsolatában, mint én kapcsolat nélkül. Akkor vajon ki a boldog?