2010. május 20., csütörtök

Egy fellángolás


Ma megint összefutottam egy ruhával az egyik kirakatban, szinte utánam kiabált, hogy vigyél haza. Vagy öt percig álltam ott és méregettem, tanakodtam magamban, valóban jó ötlet lenne e. Tettem egy kört, hátha lehiggadok, és elmúlik ez a hirtelen nyakamba szakadt szenvedély, de nem múlt el. Sejtettem is, hogy nem fog csak úgy nyugton hagyni, hiszen nem szokott. Egy filmet is megnéztem, mert hát ellent kell állni, vagy legalább meg kell próbálni, mert nem teheti az emberrel ezt egy egyszerű ruha. Bár nem egy egyszerű ruháról beszélünk, inkább egy gyöngyszemről. Valami olyanról, amiben az ember bármi lehet, attól függően, mi szeretne lenni. Ahogy kiléptem a vetítő teremből, rögtön az jutott eszembe, hogy vissza kell mennem ahhoz a szépséghez. Meg kellett néznem alaposan, hozzá kellett érnem, hogy valóban annyira szükségem van rá, mint gondolom. Kerülgettem, nézegettem, megfogtam. Semmi nem változott, ugyanúgy akartam, akarom. Egyetlen darab volt kiakasztva, és egy másik a kirakatban a babán. Aggodalom lett urrá rajtam, mert ilyen helyzetekben általában nincsen nekem megfelelő méret. Nem volt alaptalan a félelmem, tényleg nem volt olyan méret, ami nekem való, de elhatároztam, hogy holnap visszatérek, és közelebbről is szemügyre vesszük egymást. Hazafelé jövet azonban mégis szomorúságot éreztem, a kényszerű lemondás szomorúságát, s ez hozta magával az elkeseredettség érzését amiatt, hogy ilyen könnyen feladom, és hagyom elillanni ezt a hirtelen fellángolást.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése