Nem is tudom, mi van velem… Újfent. Beszélgetek egy pasival, s közben másvalakin jár az eszem. A pasi áradozik, hogy mennyire örül nekem, míg nekem igazából szinte semmit nem jelent, szimplán csupán időtöltés, vagy még inkább az idő elütése. Ez a másvalaki megmagyarázhatatlan indokok miatt kering a fejemben. Nincs rá semmi magyarázat, és teljesen ésszerűtlen. Összezavart. Véletlenül összefutottunk egyszer csak, s olyan dolgokat mondott, amit nem is értettem igazán, de mégis ennek hatására, az egyre hangosodó vészjelzés és az összes kétségem ellenére, olyat tettem, amit sosem szoktam. Amire ő úgy reagált, amit nem vártam volna. Nem történt semmi baj, csak csalódást éreztem. Nem mintha másra kellett volna számítanom, de talán a szívem mélyén mégis kicsit mást akartam. De nem történt semmi baj, ügyesen a helyemre rakott. Aztán megint összefutottunk. Azt nem tudom, mennyire volt véletlen, vagy esetleg szándékos, nem is számít. Olyanokat mondott magáról, amitől elgurult a gyógyszerem, s haragos lettem. Bántani akartam, és bántottam is úgy, hogy miután kimondtam, el kellett fordulnom, hogy senki ne lássa a könnyeket a szemem sarkában. Aztán magamra lettem mérges, és ezért is őt akartam bántani, és bántottam. Most már bánom, hogy így viselkedtem. Legszívesebben bocsánatot kérnék, és elmondanám, mennyire sajnálom, de haragudtam rá, mert egy ember, akit ennyire értékesnek látok, és aki akármennyire is, akárhogy is fontos nekem, nem beszélhet így magáról. És bocsánatot kérnék azért is, mert rajta töltöttem ki a magam iránt érzett haragot. Haragudtam magamra, mert ilyen érzéseket váltott ki belőlem, és mert nem tudtam parancsolni a könnyeimnek, és egyáltalán magamnak. Legszívesebben bocsánatot kérnék, de valószínűleg nem fogom megtenni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése