Kirándulás

Tegnap találkoztam egy pasival. Már nem az első találkozónk volt, s úgy terveztük, elmegyünk kirándulni. Üröm felé a Pilisbe. Valahol Óbudán találkoztunk délelőtt. Azért én ez előtt a kiruccanás előtt felhívtam arra a figyelmét, hogy nem vagyok ehhez szokva, nem szoktam ilyen túrákat tenni, és vigyáznom is kell az ízületeimre, na meg amúgy sem vagyok egy gyorsasági bajnok. Abban bízva, hogy felkészítettem a felkészületlenségemre, elindultunk. Nem tudom, jártál e már ott, de elég meredek út vezet arra. Nekiindultunk hát, a nap hétágra sütött, az út meg csak emelkedett, és emelkedett. Valahol középtájon a csúcshoz képest, szóltam, hogy ez a tempó kicsit gyors nekem, de szerintem neked is az lett volna. Felszaladni egy meredek dombon mindenféle bemelegítés, gyakorlat nélkül szerintem veszélyes. Nekem legalábbis mindenképpen, ahogy ez utólag ki is derült. Már majdnem feljutottam, már majdnem megvolt, abban az eszeveszett tempóban, mikor éreztem, baj lesz. Kezdett elsötétülni a világ, és bármennyire nem akartam, be kellett látnom, hogy a szervezetem kezdi feladni, mert az teljesen biztos, hogy nem az ég borult sötétbe. Nem volt mese, meg kellett állnom, le kellett ülnöm egy kőre, hogy megnyugtassam hevesen tiltakozó szervezetemet. Még felnéztem, hogy az úriember, aki erre a kellemes sétára (rohanásra inkább) invitált, vajon merre van. Láttam őt, jó messze tőlem, töretlenül, vissza se nézve előre haladni. Jó, nem gond, gondoltam, rögtön összeszedem magam, és megyek utána, ha letér az útról, biztosan megvár. Mert már azt is tudhatta rólam, ha akarta, hogy nem vagyok egy jó tájékozódó képességű ember, főleg ott, ahol szerintem még a madár se jár. Mikor újra kisütött a nap, vagyis megúsztam sikeresen ájulás nélkül, felkerekedtem, s próbáltam utolérni. Felvettem a saját tempómat, s már nem is volt semmi gond, még akkor sem, ha ezután még legalább félóráig hideg verejtékben úsztam, s az egész testemet libabőr borította a fejem búbjától a lábujjam végéig. No de a lényeg az, hogy összeszedtem magam, és haladtam előre. Elértem egy elágazóig, de sehol senki nem várt. Nem tudtam mitévő legyek, maradjak-e a főúton, vagy sem. Végül arra jutottam, hogy maradok az úton, s ha ez a kedves ember úgyis ott hagyott, akkor nincs értelme még nagyobb kalamajkába kevernem magam. Míg az úton álltam, s tanakodtam, merre haladjak tovább, megállt egy autó mellettem, s megkérdezte, merre van Üröm. Óóó, azt én is szeretném tudni, mondtam neki, valami olyan elkeseredéssel, tanácstalansággal a hangomban, hogy elmosolyodott, és ő világosított fel engem, merre lehet, s felajánlotta, menjek vele. Válaszom (ami az volt, hogy nem lehet, mert akkor nem találok vissza) az elveszettek rutinosságát tükrözte, s mielőtt vigyorogva elment, megint elmondta, arra előre kell menni. Mindenesetre ő nem tudta, hogy igazából nekem nem célom eljutni erre az Üröm nevezetű helyre. Így aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy társaság hiányában, a már ismert útra térek vissza, immáron a nekem megfelelő módon, és különben is, lefelé biztosan könnyebb alapon. Hát ne gondold. Főleg, hogy apró kavicsokkal van teleszórva az út. Ennek köszönhetően ügyesen el is csúsztam, s igen nagy szakadás keletkezett a bőrömön úgy térd tájékon. De legalább csak az egyiken. Dőlt a vér. És szerinted volt nálam zsebkendő? Jól sejted, hogy a fenébe lett volna. Az úr ugyanis elfeledte indulás előtt megmutatni azt a Lidl-t, ahol elméletileg élelmet, és egyéb szükséges dolgot szerezhettem volna be. No, sebaj, a tenyeremmel törölgettem enyhén szalonképes állapotúra szegény térdemet, s töretlenül haladtam tovább, vissza a menedéket jelentő hév megállóba. Abban már teljesen biztos voltam, hogy nem szeretem a Pilist. Már a domb alján jártam, mikor véletlenül felfedeztem egy kis boltocskát, megbújva az út mentén. Betértem hát, s felszereltem magam egy csomag zsebkendővel, és cukros üdítővel. Mikor leültem a hév megállóban, már semmi bajom nem volt, csak azon gondolkodtam, hogy vajon minden túrázó így viselkedik, s vajon ott hagyja a másikat a kellemetlen helyzetben? Amúgy meg is érteném, de ő akart velem aludni, vagyis elég erőteljesen intim helyzetbe kerülni. Hogy képzelte? Hogy gondolta? S felmerül még egy igen kedves kérdés, mégpedig: mi a büdös fenét képzelt rólam? Nekem kellett volna felvennem az ő tempóját? Egy rutinos, minden hétvégén 40, 50 kilométereket gyalogló túrázóét én? Aki nem is olyan régen még menni is alig bírt? Lehetne mentsége, ha eltitkoltam volna előtte, de elmondtam, tudta (ha csak nem feledte el már akkor, mikor elmondtam). A másik érdekesség, ami felmerült bennem, hogy mi lenne, ha ezek után esetleg lenne közöttünk valami, akkor minden adandó alkalommal, mikor szükségem lenne rá, elszaladna? A kérdés szimplán elméleti síkon merült fel, mert ezek után kizárt, hogy én egy ilyen emberrel aludjak együtt. Az ilyen ember a szememben sok mindennek nevezhető, csak férfinak nem, és mea culpa, de csak férfival áll szándékomban együtt aludni. Azt a pasit, aki megállt érdeklődni, ezerszer inkább férfinak tekintettem. Ezen, és hasonló dolgokon rágódtam, mikor az aluljáróban (a 109-es busz megállójába szerettem volna eljutni) összefutottam Brigivel. Nagyon meglepődtem, s rögtön el is panaszoltam neki, hogyan jártam. Végül az lett a vége, hogy felmentem hozzá, és pár órát ott töltöttem. Beszélgetés közben szóba került az a pasi, aki nekem olyan maradandó, emlékezetes élménnyé varázsolta az esküvőjüket (mármint Brigiékét). Sokszor eszembe jutott azóta, s mikor haza értem tegnap, elolvastam azt a bejegyzést az esküvőről újra. Életem egyik legjobb, legemlékezetesebb, legszebb élménye volt. Biztos voltam benne, hogy Rolandnak (úgy döntöttem, így nevezem) is sokszor eszébe jut az az este, éjszaka, délelőtt, és ez nagyon jó érzés. És már nem is fontos, hogy a pasinak nevezett puha pöccsel, féreggel, tetűvel találkozzak, vagy egyáltalán észrevegyem őket. Ha eszembe jut ez a férfi (mert ő a férfi a szememben), már tudom, hogy egy percig sem kell sajnálnom azokat a semmiket, senkiket, akik az utamba akadtak, és hála istennek gyorsan el is tűntek. Egy cseppet sem érdekel, kit bántok meg ezzel, s kit nem. Na, most lehet ítélkezni :)