2011. december 6., kedd

Vasálarcos

Ma megint összetört a szívem, vagy inkább az apró kis darabok még kisebbekre szakadtak. Nem szabadna ezt éreznem, nem lehet, hogy ezt érzem, hiszen annyira biztos voltam benne, hogy ez nem történhet meg, hisz nem is történt semmi, hiszen érthető minden. Örülnöm kellene. Örülök is, valahol belül tényleg örülök is. Mert így nem lesz rossz, nem történik rossz, nem kell belehalnom. Tudom én, hogy így a magány lesz az, ami felőröl, s felmerül a kérdés, hogy melyik a jobb. Na igen, ha normális teremtmény lennék, akkor azt mondanám, nem mindegy hát, mi nyuvaszt ki? Jöjjön az a rossz. De mivel a normálistól messze vagyok, azt mondom, inkább a magány gyűrjön maga alá, mert annak még a gondolatát sem tudom elviselni, hogy megint csalódnom kell egy olyan emberben, akit kivételesnek érzek, tudok. Emésszen fel inkább az a magány, de így legalább tudom, hogy nem kellett csalódnom, nem bántott, nem hazudott, mindkettőnkre gondolt, mikor döntést hozott, tudom, hogy  nem veszített az értékéből, sőt. Egy nyavalyás mókuskerék ez az egész, hiszen ettől a tudattól az első érzés pokoli, hisz még jobban zokog a lelkem, hogy nem tudhatom legalább kicsit mellettem. Ma nem csak a lelkem zokogott. Sírtam, nagyon sírtam. Könnyek nélkül, olyan fájdalommal, amiről magam is alig akartam elhinni, hogy létezik. Bebizonyosodott, hogy létezik, s nem kell Dunát rekeszteni a könnyekkel. Utálom, hogy nem jönnek a könnyek, mert szeretném, hogy néha lássa valaki, mennyire gyötrődöm, milyen kegyetlenül fáj itt belül valami. De vasálarcos vagyok. Nem jönnek azok a könnyek, s szép lassan belehal a szívem ebbe az életbe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése