Fáradt vagyok, és rettenetesen magányos. Ettől féltem, mióta Viktorral vége lett. Attól, hogy eljön az az idő, mikor már nem tudom mással magyarázni ezt az érzést, ami bennem van most, mint a magánnyal. Sejtettem, hogy egy idő után ezzel is meg kell küzdeni, azt hiszem, mondható, hogy ez törvényszerű. Ahhoz képest, hogy valójában még az egyedüllét is szokatlan volt nekem, megbirkózni a magánnyal, hatalmas feladat. Féltem ettől, nehezen viselem, fájdalmasan érint. Néha úgy érzem, hogy nem nagyon bírom sokáig. Félek, hogy nem leszek, nem vagyok elég erős, s felőröl ez az egész. Pedig erősnek kell lennem. Ki kell bírnom. Hiszen ez is elmúlik, ezt is megtanulom kezelni, s aztán majd olyan lesz, mintha soha nem éreztem volna ilyet. Ne gondold, hogy ez azért van, mert nincs mellettem egy társ. Persze, tagadhatatlan, hogy ez is közre játszik, de ez magában nem okozna ilyen érzést. Sok a teher a vállamon, s nincs senki, aki kicsit cipelné velem néha ezeket a terheket. Még olyan szintig sem, hogy meghallgatna, megölelgetne néha. Belefáradtam. Olyan végsőn elkeseredetten, feladóan, minden mindegy érzősen. Valahogy pihennem kell, s nem csupán fizikailag. Csak az a baj, hogy nem tudom, hogyan pihenhetne a lelkem, hogyan kapcsolhatnám ki az érzéseimet. Talán még több könyv kell, még több zene, amiknek a segítségével elbújhatok, elterelhetem a figyelmem. Kitalálom, megoldom, ügyes kislány vagyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése