Ünnepek előtt

Azt hittem, eddig még nem volt megjegyzésem karácsonykor, de tévedtem. Elolvastam, s nem is lehetett volna akarattal sem hülye picsásabbat írni, mint amikor azt produkáltam. Egy jó oldala biztos volt, nem nagyon volt gond az életemben. Nem mintha most lenne. Szép ünnep ez a karácsony. Tele szeretettel, örömmel, és még sorolhatnám. Ha esetleg nem vetted volna észre az iróniát a hangomban, akkor jelzem, hogy ott volt ám, de nagyon. Szeretek ajándékot adni a szeretteimnek, s ezt teszem, ha eszembe jutnak egész évben, és örülök, mikor az arcukon örömöt látok, de ez a kötelező szertartás nem nagyon tetszik. Talán nem is lenne vele gondom, ha tényleg a szeretetről, és annak ünnepléséről lenne szó. Viszont azt látom az idő múlásával egyre jobban, hogy ennek már réges régen nem ez a lényege. Nem is kell messzire mennem, elég, ha a saját családomat megnézem. Ha rajtam múlna, akkor biztosan nem így lenne, de van olyan, mikor nem lehet változtatni dolgokon, embereken, pláne, ha ők maguk nem hajlanak rá. Még szerencse, hogy a lányokkal ez nem így múködik. Talán nekik sikerült valamit megtanítani, megmutatni ebből, s talán ők nem így állnak majd hozzá. Akivel csak beszélek, valahogy úgy fogalmazza meg a karácsonnyal kapcsolatos érzéseket, ahogy én, ami azt jelenti nekem, hogy akár változtatni is tudnánk rajta, csak az a bökkenő, hogy nem tudom, mi lehet a módja. Talán más is így van ezzel. Olyan nehéz manapság élni, még akkor is, ha az embernek nincs gondja. Nem is akarok belegondolni abba, milyen lehet, ha még gondja is van. Tudom én, hogy mindenki megfáradt, belefáradt, de valahogy mégis meg kellene maradnia a jókedvnek, a pozitív dolgok értékelésének, vagy egyáltalán azok észrevételének, a szeretetnek. Azt is tudom, hogy naív vagyok, néha annyira, hogy hihetetlen. De valamiben nekem is hinni kell. Hisz tudjuk, nem az a lényeg mi az, amiben hisz az ember, hanem maga a hit. Hát én ebben hiszek. Abban, hogy az emberek majd felébrednek, észhez térnek, s nem lesz más fontosabb, mint az öröm, a mosoly, a szeretet.