Ülök egy ágon. Egy szép hosszú ágon, és fel, le… Mivel egy szellő hintáztatja az ágat… Pihengetek, és eszemben sincs egy szőrpamacshoz hasonlítani. Inkább egy lustálkodó kétlábúról vettem példát, aki éppen élvezi a fel – lelibegést. És nézelődöm. Itt húzódik közvetlenül alattam valami határ. Ha az egyik lábamat tenném le, akkor ott lennék, ha a másikat, akkor pedig itt. Te tudsz ilyet? Naná, hogy nem... Süt a nap. Kellemesen melegíti a bőrömet, ahol megérint. Nem is emlékszem, mikor volt alkalmam így süttetni magam a nappal, ugyanis elég régóta dúlt az utolsó világháború (a harmadik, egészen pontosan). Pár hete csupán, hogy kitört a béke, és még szokatlan ez a nyugalom, ez a csend. Ahogy hintázom az ággal, halk nesz csapja meg a fülem (nem, nem, nem az ág törött le alattam). Össze – vissza lépkedők zaja ez, és széttörő gallyak reccsenései a nagy bakancstalpak alatt. Egy kisebb csapat közeledik felém az egyik lábam oldaláról, kétségem sincs e felől. A hangzavar egyértelműen erről árulkodik, nem is beszélve a halk mormogásról, ami megadja az egésznek a basszust. A csapat lassan közeledik, és a dörmögésből egyre sűrűbben lehet megérteni egy – egy szót. Ahogy fülelek, a másik lábam felőli oldalon mocorgó árnyakat vélek felfedezni. Biztos rosszul látok (áltatom magam), hisz vaksi vagyok, de ez most azon kivételes pillanatok egyike, mikor nem csap be a szemem. Az alakok lassan, de biztosan közelednek, pont úgy, mint a csörtetők az ellenkező oldalról. Mikor a csapatok észreveszik egymást, megdermednek, a beálló csendben pattanásig feszülnek az idegek. Összeszorítom a szám, és lopva leselkedek hol egyik, hol másik csapat felé, miközben azért rimánkodom, hogy eszükbe se jusson birokra kelni egymással.
- Kik vagytok? – hangzik valahonnan a bizonytalan kérdés. A feszültség oldódni látszik, s ahogy én ficeregni kezdek a kedvenc ágamon, úgy a csapatok is mozgolódnak, tekingetnek ide – oda, s bár óvatosan ugyan, mégis közelednek egymáshoz.
- A NTMAN* hadosztály 42. szakaszának a maradékai vagyunk, Nemsemmi őrmester. – bátorodik fel kissé a csörtetők látszólagos vezetője. (Tudnod kell, hogy a háború során újra életre kelt a kézszorítás rituáléja, így történhetett, hogy az őrmester a kezét nyújtotta a másik csapat vélt irányítója felé.)
- Szembenéz hadnagy, a NÁNYHA**-ból. – barátian kezet ráznak, én pedig erősen gondolkodóba esem, hogy ilyen helyzetben, mi is lenne az, amiről szerintem diskurzusba kezdenének. Biztos beszélnének arról, merre mennek, mi a céljuk, és talán néhány csatáról is szót ejtenének. Egy ilyen párbeszédhez (attól tartok) túlságosan nőci vagyok, kérlek hát, vedd át a stafétát, és rittyents egy csinos kis beszélgetést :)
*nemtudommianeve hadosztály
**nevezdátnyugodtanhaakarod hadosztály
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése