Címtelen

Kíváncsi volt, vajon addiktív-e a személyisége. Valószínűleg nem látja önmagát teljesen reálisan, és ezért őszinte csillogással a szemében mondaná, hogy: dehogy vagyok olyan. Hiába határozott a természete, bármennyire is ellentmondásos is az állítás, mégis pont azt engedi feltételezni, hogy bizony ő függőségre hajlamos példány. Ha gondolkodna ezen, és merné bevállalni azt, ami van, akkor be kellene ismernie ezt a tényt. Meg kéne tennie a beismerést, már csak azért is, mert vitathatatlan tény, hogy az elmúlt egy évben folyton be volt tépve. Ha valaki egy egész évig, majdnem mindegyik napon tudatmódosítót használ, egyértelműen nevezheti magát függőnek attól a szertől. Ő is. Tudta ezt magáról ő is, és még csak annyira mélyen sem kellett volna magában kutakodnia az információért, csak nem akart foglalkozni ezzel. Jól érezte így magát. Miközben arra várt, hogy megszólaljon a telefon, az jutott eszébe, vajon mennyire vágja haza a szervezetét a szerrel. Nem mintha egészségmániás lenne, és az is biztos, hogy a testével nem igazán bánik kesztyűs kézzel, hiszen azért van, hogy használva legyen, ráadásul eszében sincs túl sokáig rontani a levegőt ezen a nagy gömbön. A révedezésből a telefon hangja rántotta ki. Pár szót váltott csak a túloldalon lévővel, s már pattant is. Beleugrott egy kényelmes cipőbe, és sietve elviharzott. A szokott helyen már várta az ismerős autó, az ismerőssel a kormánynál. Vidáman üdvözölték egymást, mint mindig, és trécseltek a szokásos dolgokról, miközben csereberéltek. Mindketten megkapták, amit szerettek volna, és már engedték is útjára a másikat. Miközben bandukolt hazafelé a zsebében azzal, arra gondolt: milyen jó lesz majd holnap a hatása, talán még jó kedve is lesz. Hazaérkezett. Valami hülye sorozat ment a tévében, nem kapcsolta ki, mielőtt indult volna. Kellett neki ez a háttérzaj (hisz többnyire nem is figyelt rá), ettől mintha nem lett volna annyira egyedül, vagy legalábbis nem kellett szembesülnie magányával. Bebújt az ágyba. Magával vitte az éppen aktuális olvasnivalót, pedig sejtette, hogy nem nagyon fog belelapozni, és csak az ágy mellé száműzi, hogy reggel újra visszatehesse a táskába. Elhelyezkedett kényelmesen, és csak bámulta a képernyőt, miközben nagy gondot fordított arra, hogy figyelmen kívül hagyja össze – vissza csapongó gondolatait…