Értetlenül

Vidáman bátrat gondolt és a gondolatot következetesen tett is kísérte. Pocakvillantós felsőt vett fel a hazavezető útra. Ahogy ballagott, néha – néha kétség ébredt benne az ötlet okosságával kapcsolatban. Furcsán nézték és sokan, főleg a fiatalabb kategóriába tartozó csajok. Nem értette. Hirtelen ötlettől vezérelve egy kirakatban leellenőrizte, minden rendben van-e az öltözékével, nincs-e ételmaradék az arcán valahol, vagy nem mered-e égnek a haja. Sehol semmi bibi, minden a helyén. Utolsó lehetőségként pocakvizsgálatot tartott. Tűnődött: vajon szép vagy csúnya? Bármennyire akarta, nem tudta csúnyának bélyegezni. Egy pocakot látott, semmi különös. Lapos, mégis gömbölyű; hurkás kinövésektől mentes; rajta a bőr selymesnek hatott és pont megfelelően barna színben pompázott; a köldök kicsi, kerek, nem kidudorodó. Semmiképpen sem érdemelt csúnya jelzőt, inkább a helyes halmazba osztotta volna, esetleg az átlagosba. Mégis egymás után bámulták meg a leánykák. Egyszer azt is felfedezni vélte, ahogy két nőszemély összesúg, és hol az egyik, hol a másik méregeti rosszalló tekintettel. Az sem zavarta őket, hogy látványosan feléjük fordult, és a szemükbe nézett, jelezve, hogy tudja, hogy róla van szó. Nem értette. Nem értette, miért zavarja őket ő és a pocakja. Hiszen ő csak egy szürke kis incifinci, aki csendesen meghúzódik egy aprócska zugban, sokszor szinte láthatatlanul… nem kéne így öltözködnie? Nem, az nem menne. Túl büszke, túl dacos ahhoz, hogy hagyja magát ilyen szinten manipulálni. Az értetlenség zavarta igazából, ami munkált benne. Nem értette, hogy a fiatal lányok miért veszik észre őt, és a tartozékait. Hiszen ifjak, mi kellhet még? Ha mégis kell valami, miért nem tesznek azért, hogy nekik is legyen? (mondjuk, habzsol háp helyett csak kicsit meg kéne mozgatni a burkeszt, ez nem nehéz) Úgy érezte, sohasem lesz képes megérteni…