Hallgatta, milyen lelkesen mesél az a lány. Fiatal, még minden előtte áll, és tele van még hittel, és mindennel, amitől nem hiszi, hogy bármi rossz várhat rá. Lelkesen mesél a fiúról, aki őt akarja, aki még sosem, senki iránt nem érzett olyat... Ilyet, amit most, ő iránta. A lány persze elhiszi ezt, hiszen a lányok dolga az, hogy el tudják hinni ezt. Meg sem fordul a fejében, hogy ez bármikor is fájdalmas lesz. Hogy is fordulna, hiszen hisz... Sunnyogva mereng kifelé az ablakon, és olyan csontig hatoló sajnálatot érez, amilyen mélyet a legszeretettebbéért sem lenne képes érezni. Összeszorítja a szemét. Nem akarja útjára bocsátani a felszínen bugyogó, kövér könnyeket. Úgy segítene, olyan nagyon kérné, legyen óvatos, de tudja, felesleges minden szó, mert a lány még nem érti azt a nyelvet, amit beszél... Mégis csak sír... Zsigerből jövően, belehalósan. Csacsogó kislány, mit is érne a tudással? Ő is tud, megtanulta, sőt, mi több, megértette, elfogadta. Mégis zokog, mert a benne lakó fiatal, hittel teli kislány még mindig hiszi, hogy neki is van helye itt valahol, és minden egyes alkalommal, mikor meglátja, hol is van az a hely, amit neki szántak, összetörik, meghal kicsit, mert meg kell látnia, hogy a hely, amit szeretne és ami jutott, fényévekre van egymástól... Nincs mód arra, hogy ezt a tudást bárkivel is megossza az ember, egyszerűen csak megvárja, míg belehal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése