Látszani, nem látszani...

...ez itt a kérdés. Mindenki arra a képességre vágyik, amelyiket nem birtokolja. Ez a humanoidok örök elégedetlenségének az eredménye: sosem jó, ami van. Sokféle mód van arra, hogy eltűnjön az ember a kíváncsi, fürkésző szemek elöl, mégsem adatik meg mindenkinek ez a kiváltság, ám, akinek mégis, az a háta közepére sem kívánja. Pedig minden rosszban ott rejlik számtalan jó is, aminek a megtapasztalásához, tudatosulásához ki kell fejleszteni a látás képességét... 

No, de, a témának nem ez az iránya késztetett penna ragadásra, hanem inkább a segítő szándék annak kapcsán, hogyan lehet a láthatatlanság egyik hátrányát többé- kevésbé ép bőrrel megúszni. Ez a hátrány pedig nem más, mint maga a láthatatlanság, ami a metró nevezetű tömegközlekedési eszközön hatványozódva képes megmutatkozni. Következménye a sarokba préselődés furcsa érzése. Hiába igyekszik az a szerencsecsomag nem látszó felhívni magára a figyelmet, meddő erőfeszítés. Aztán jön a lábfej talppal való inzultálása, ami meglehetősen kellemetlen, megkockáztatom, még akár fájdalmas is képes lenni. Hiába a hangos sziszegés, jelezvén, hogy: hé, itt vagyok ám. A kedves láthatatlan kénytelen - kelletlen menekülőre kell, hogy fogja a dolgot, vagyis csak fogná menekülőre. Mivel sarokba lett préselve, helyzete kilátástalannak látszik. Normális fajok esetében ilyenkor fordul elő az, hogy a kutyaszorítóba került egyed elkeseredett támadásba lendül a szabadulás reményében. Láthatatlanunk is kétségbe esve igyekszik rálelni a kiútra, de hiába minden mocorgás, toporgás egy helyben, a hurok egyre csak szorul. A tülekedő, bepréselő egy percre sem tágít, szinte rátapad a feszengő láthatatlanra, aki már feladott minden reményt a szabadulással kapcsolatban. Hirtelen azonban ötlet villan át eszeveszettül megoldás után kutató agyán. Hát jó, gondolja, ezt akarod?Akkor simuljunk össze, és egy tyúklépésnyit a tapadó felé lép. Hozzáér. Először csak éppen hogy, aztán egyre több helyen, egyre hosszabb időre. Közben azon töpreng, hol is látta ezeket a védekező technikákat. Lehet, hogy nem is látta sehol, csak elméje mélyéből szülője aggódó okítása derengett fel segítőn? Igen, valószínűleg valami hasonló történhetett. Sejti, hogy szülője nem csak ezt az információt ültette el benne, hanem számtalan másikat is, amikről nem is hitte, hogy megmaradtak benne...

Láthatatlanunk a mélyen belül felgyülemlett feszültségtől egy hatalmas sóhajtással szabadul, és, talán joggal is, hagyja, hogy lassan eluralkodjon rajta a győzteseknek járó büszkeség érzése. Nem baj, hogy láthatatlansága továbbra is megmarad. Nem is akarja igazán elveszíteni ezt a képességét. Egy a lényeg, mégpedig, hogy már tudja, nincs félnivalója a láthatóktól...