Édes lehelet

Nem jellemző rám mostanában, hogy reagálhatnékom támad imitt - amott olvasott összevisszaságok hatására, most mégis meglegyintett az ihlet édes lehelete.

Érdekesnek tartom, mikor valaki más bőrébe képzeli magát, és magyarázatokat kovácsol annak a másiknak a tetteire, és mindezt úgy teszi, hogy kétségbe se vonja azt, amit kiokumulált. Nem igazán érted, miről is hadoválok, ugye? :) No, akkor belevágok a sűrűjébe, csak hogy tisztán láss. Olvastam volt nem régiben egy véleményt, miszerint az érett nők félrelépésének oka az önigazolás, a félelem az öregedéstől, és az a gondolat, hogy lemaradtak valamiről, amit azonnal pótolni kell. A véleményező szerint ezek az érett nők úgy orvosolják ilyetén problémáikat, hogy fiatal fiúkák karjaiba vetik magukat. Ahogy ezt olvastam (többször átfutottam a sorokat), olyan érzés kerített hatalmába, mintha az úriember önmagából kiindulva alkotta volna meg e teóriát (esetében a fiatal fiúk karjai tejszagú leánykák lábaivá alakulnak át). Ez a gondolat csak tovább erősödött bennem, ahogy magamévá tettem további sorait. Ugyanis azt is megtudtam, hogy az ifjonc nők pedig hormonjaiktól vezérelve teszik ezeket a félrelépéseket, merthogy (fejtegette) ők sem működnek másképpen, mint ellenkező nemű társaik, vagyis: el tudják választani a szexet a szerelemtől. Nem sok kellett, hogy könnybe lábadjon a szemem. Ilyen gyönyörűséges projekciót még nem láttam...

Mindazonáltal a fentebb leírtak ellenére mégis azt gondolom, hogy némi nemű igazság rejtőzik abban az állításban, hogy minden (vagy majdnem minden) férfiúi bűn a nők rovására írható, csak megtoldanám annyival, hogy a nők pedig a férfiaknak köszönhetően olyanok, amilyenek. A férfi ugyanis formálja a nőt (általánosságban pont úgy, mint személyre szabottan is, mondjuk egy kapcsolatban), és a nő pedig alakítja a férfit, még akkor is, ha ez ellen sokan körömszakadásig tiltakoznak. Ismeri valaki azt a közmondást, hogy: egyik kutya, másik eb? A nemek közötti civódásra, felelős keresésére maradéktalanul igaznak mondható, bármekkora közhely is. Már csak az lehet itt vitaalap, hogy ki legyen a kutya, és ki az eb...

Ha nem bánod, megosztom veled azon gondolataimat is, amik akkor ébrednek, mikor az ember legjobb barátai (a kutya és az eb) nekiállnak egymásra acsarkodni. Amondó vagyok, hogy a gyáva egyedek azok, akik ilyesmibe kezdenek, ugyanis ők gyávák ahhoz, hogy önmaguknak beismerjék (esélyes, hogy mást nem is érdekelne) gyengeségüket, esendőségüket, sebezhetőségüket, és tudod, amelyik kutya ugat, az nem harap (hogy maradjunk a közhellyé avanzsált közmondásoknál). Óóó, tudom, tudom, a legmelósabb meló szembenézni önön gyarlóságunkkal, kegyetlen és gyötrelmes, de az érte járó fizetség sem alamizsna... Nem tudod, mi jár az ilyen melóért? Pedig egyszerű. Önbecsülés, önbizalom, mellé a tiszteletadás, alázat, elfogadás képessége (önmagunk és mindenki más iránt). Felbecsülhetetlen értékű jutalmazás, szerény véleményem szerint...

Ide, a lábjegyzetbe, még bepötyögném azt, hogy ti, bátrabbak, akik túl vagytok ezen a kemény munkán, örüljetek, hogy ennyire megmutatják magukat a gyávák. Így nem okozhat gondot elkerülni őket. Nem kell időt pocsékolni az ilyen fikahegyek gyűrűjéből leskelődőkre...