Egy kis filozófia

Ma egy kedves ismerősöm arról beszélt, hogy elkezdett azon gondolkodni éjszaka, mi is az élet értelme. Ez egy folyton felmerülő, soha meg nem válaszolható kérdés. Ő sem tudta megválaszolni, csupán okozott magának egy álmatlan éjszakát. Vajon hányféleképpen lehet feltenni ezt a kérdést?  A világ szemszögéből is vizsgálhatjuk, és az egyén szemszögéből is. Bevallható, hogy az embert elsősorban a saját nézőpontja érdekli, engem is ez érdekelne. Miután felvetette ezt a kérdést, én is elgondolkodtam. Miért is élek? Hogy maradandót alkossak és ezáltal halhatatlanná váljak? Mert lássuk be, nincs más mód arra, hogy elkerüljük az elmúlást. Viszont azt is tudomásul kell venni, hogy minden ember nem alkothat olyat, ami a nevét az egész világ számára örökké élővé teszi. Be kell hát érni annyival, hogy néhány ember számára válunk halhatatlanná, és el kell felejteni azt a tényt, hogy ez sajnos nem tart örökké, hiszen egyszer az is elmúlik, akinek a szívében, eszében ott élünk. Vagy esetleg az is kielégítő lehet, ha egy utódban élünk tovább? Ez sem biztosít örök életet, hiszen ha belegondolok, én sem emlékszem még a dédszüleimre sem. Elhatározásra jutottam hát, el kell fogadnom, hogy az életem értelme csupán annyi, hogy éljek. Éljek, tapasztaljak, s a hozzám közelállóknak megpróbáljak segíteni az életet hatékonyabban élni, és ravenni őket, hogy az általam elkövetett hibákat ne kövessék el újra, hanem inkább amennyire lehet, az enyémekből tanuljanak, mert ezáltal is jobb életet élhetnek, ami nekem is köszönhető. El kell  fogadnom, hogy egy kicsit tovább élek annak a néhány embernek (barátnak, pasinak, rokonnak) a szívében, akik igazán éreztek szeretetet irántam, akikben minden kedves szó, segítség nyújtás egy maradandó alkotás. Szerintem ez jónak tűnő kompromisszum a teljes feledésbe merülés és az örök élet között.