Nagy hiányosságok vannak az érzelmi életemben, azt hiszem. Az utóbbi időben minden szeretettel kapcsolatos igényemet evésbe fojtom. Nem tudatosan, csak egyszerűen élvezem az ételek ízét. Tudom, hogy a pszichológiában erre biztosan azt mondanák, hogy valamilyen örömforrás kell az embernek, s jobb híján ezzel pótolom azokat az érzéseket, amikre szükségem van. Vagy megint csak belemagyarázok, s szimplán arról van szó, hogy menstruációs időszakom van... És mintha ezt már írtam volna :) Nem is baj, ha eszem, csak annyit tömjek, amennyi jól esik. Viszont jobban aggaszt az, hogy úgy érzem a lelki simogatás hiányában bekövetkező sorvadás második szakaszába léptem. Gondolom ennek is vannak szakaszai, bár nem rémlik, hogy erről olvastam volna. Az első szakaszban eljutottam a kilátástalanság érzéséig, ami azt jelentette, hogy bármilyen pozitívnak ígérkező intimitás mögött hátsó szándékot feltételeztem, na meg, hogy arra megy ki a játék, hogy fájdalmat érezzek. Ennek következménye a félelem, a szív féltése, ami után inkább elkerülök minden olyan érintkezést, aminek szerintem bántás lesz a vége. Ha mégis belementem intimitásba, s annak a vége valóban negatív lett, az még jobban megerősített abban az elképzelésemben, hogy jobb tartózkodni, kerülni a másik nem közeledéseit, vagy amennyire lehet, a két lépés távolságot megtartani érzelmi szinten mindenképpen. Most már eljutottam arra a pontra, mikor már olyan késztetéseim se nagyon vannak, hogy kilépjek az utcára. Kifogásokat keresek az indulásra, és csak nagy nehezen veszem rá magam, hogy emberek közé menjek. Elvagyok a saját magam által kialakított világban, kizárva abból szinte mindenkit. Kezdem már azokat az embereket is kizárni, akik különben nagyon sokat jelentenek nekem, de megmagyarázom magamnak, hogy nincs rám szükség, hisz megy az élete a megszokott kerékvágásban, és abba én már nem igen férek bele, ami persze nem azt jelenti, hogy nem vagyok már fontos, csak egyszerűen, nem férek bele. Ha valami miatt mégis az utcára teszem a lábam, akkor szinte látom a magam köré épített buborékot, ami nem enged be hozzám senkit, s nekem sem hagyja, hogy bármi külső tényező megzavarja a ténykedésem, a gondolataim. Azt hiszem, ez nem jó dolog. Az lesz a vége, hogy teljesen magányos maradok, s élő halottá változom...
Időről időre felbukkannak az életemben olyan emberek, akikről azt hittem, mikor betoppantak az életembe, hogy a mindeneim lehetnének. Van olyan közöttük, s a legtöbbjük ilyen, akiket végleg lezártam, mikor kiderült, mekkorát tévedtem, s végtelenül hidegen hagy, hogy újra hallok róluk. Na, szó mi szó, ez is megijeszt, mert olyan, mintha totálisan érzéketlen lennék, pedig jobban belegondolva nem így van, csak nem lépek rá ugyanarra a semmibe vezető útra még egyszer. Nem is értem meg őket. Vajon mi a fenét gondolnak rólam? No, de ezt ne feszegessük, mindamellett, hogy ez a kérdés is megérdemelhetne jó pár mondatot. Viszont, mikor olyan ismerős bukkan fel megint, akit anno lezártam ugyan, de keservesen és talán csak hazudtam magamnak, hogy lezártam, akkor betojok. Az ilyen felbukkanás megijeszt, félelem költözik belém. Hiszen tudom, ha egyszer bántott, megint fog, lássuk be, ez elkerülhetetlen. Talán nem is azért jelent meg újra, mert rám lenne kíváncsi, egyszerűen csak azért, mert olyan dolog hiányzik az életéből, amit szerinte én biztosan megtudok adni neki, mert valószínűleg már egyszer megtettem. Ha ezt megint megkapja tőlem, akkor nagy valószínűséggel, megint ugyanúgy el fog tűnni az életemből. Ami azt jelenti, hogy önző érdekektől van vezérelve, amit persze nem feltétlenül fogalmaz meg magának, sőt, nem hiszem, hogy ez tudatos lenne. És azt hiszem, nem is elítélhető, mert valahogy a víz felett kell maradni, valahogy túl kell élni, fel kell állni. Nem is ítélkezem, csak mivel én is önző vagyok, a magam érdekeit fogom szem előtt tartani, és úgy cselekszem, ami nekem a legjobban megfelel, s ha kell, más vállára állva teszem ezt meg, s ne rója fel ezt nekem senki. Nem tehetek semmit, nem tehet senki semmit. Az ember ilyen. Elfogadom, s nem török pálcát se más fölött, se magam fölött, de félni fogok az így felbukkanó ismerősöktől. Legfőképpen talán azért, mert hiába történt régen közöttünk az, ami, megint veszélybe kerül tőle a szívem, s csak kitartás kell részéről, hogy újra fájdalmat tudjon okozni, ami hangsúlyozottan nem az ő hibája, csak az enyém, mert olyan jelentést látok a dolgokba, amik nincsenek benne. Egyszer csak megtanulom ezt is kezelni, talán vagyok annyira tanulékony :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése