Azon gondolkodtam, vajon, hogy kezdjek bele ennek taglalásába, mert hát lássuk be, nem egyszerű ezt sem átélni, sem megfogalmazni. Főleg manapság, mikor a dühtől, a kétségbeeséstől, a kényszeres ide-oda kapkodástól nem jut idő ilyen bagatell érzések megtapasztalására, mint a tisztelet. Vajon miért van ez? Csak nem attól való félelmünkben, hogy olyan dologra jövünk rá magunkkal kapcsolatban, amit jobban szeretnénk nem tudni? Hogy mi lehetne az? Igen, igen, jól sejted. Az, hogy még saját magunkat sem tudjuk tiszteletben tartani. Nem könnyű meló. Ahhoz ismernünk kellene magunkat egy picit legalább, és nem utolsó sorban elfogadni. Ugye abban egyetérthetünk, hogy minden belőlünk indul ki, s oda is tér vissza. Hogy hogyan értem ezt? Egyszerű. Ha tiszteletben tartom magam (s ezt nem csupán mondom, hanem ennek megfelelően is cselekszem), akkor én is tisztelve leszek mások által (vagy ha nem, akkor azt egészséges önbecsülés segítségével helyén tudom kezelni). Bizony, bizony, ilyen piszkosul egyszerű a mutatvány, helyesebben fogalmazva, annak látszik. Igazán akkor tudja meg az ember, hogy ebben az esetben a szavak kicsit becsapnak, ha a tapasztalat segítségével átérzi a súlyát, mert amilyen egyszerűnek hangzik, legalább annyira nehéz. A magunk tiszteletben tartása csak az első lépcsője annak a hatalmas piramisnak, amit meg kell mászni, ha megfelelő életre pályázunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése