Az egyik társkereső oldalon találtam egy adatlapot, aminek a gazdája előszeretettel ír napló bejegyzést. A mai napom szabad perceit azzal töltöttem, hogy azt olvasgattam (régóta irkál, nem én olvasok lassan) :) Bár szabad percem sem sok volt. Leírta, hogy milyen kapcsolatot szeretne. Elgondolkodtatott. Azok alapján, amit leírt, komoly kapcsolatra vágyik, de olyan kötelezettség nélkül, hogy igazán megismerje a másikat. Felmerül a kérdés: az ilyet lehet komolynak nevezni? Attól tartok, az én olvasatomban semmiképpen sem (bár ő sem nevezte annak). Leginkább ezt én elvárásokkal teli, egy oldalú valaminek nevezem. A pasi elbűvölt a szavaival, mégis azt gondoltam, nem baj, ha nem vesz észre, nem lennénk egymáshoz valók, s nagy valószínűséggel nem tudnám teljesíteni a feltételeit. Az is lehet, hogy nem is akarnám...
Tovább fűzve a gondolatot, megkérdeztem magamtól: vajon nekem milyen kapcsolat felelne meg? Mindig azt hangsúlyozom, hogy komoly kapcsolatot szeretnék, kötöttségekkel teli, érzelmeken alapuló, szexuálisan túlfűtött kapcsolatot, egy olyan férfival, aki elfogad, szeret, értékel, s férfi. Csupa nagybetűs férfi. Lehet, hogy utópisztikus ábrándokat kergetek, sőt, attól tartok, ez nem csak lehet. Szép elképzelés, s enyhén szólva naiv hozzáállás kell ahhoz, hogy ezt így hinni is tudjam. Sokáig éltem abban a tudatban, hogy léteznie kell ilyen kapcsolatnak, s csak nyitott szemmel kell járni, s előbb - utóbb egymásra lel az egymásnak teremtett. Felébredtem. Nem létezik olyan, hogy egymásnak teremtett, csak olyan, mikor az egyik fél mindent megtesz azért, hogy minden áron fenn maradjon az a valami, amit már a helyükben régen nem neveznék kapcsolatnak. Vagy csak arról lenne szó, hogy én nem vagyok alkalmas a párban élésre? Nem tudom. De jobban belegondolva, ez lehet inkább, mert az nem lehet, hogy mindenki csak kényszerből van együtt egy másikkal. Nem lehet, hogy mindenki félelemtől vezérelve minden kompromisszumot bevállal, csak hogy ne érezze magát magányosnak... Lehet, hogy nekem nem is kell semmilyen kapcsolat?... És akkor mi van a szexel? Arra azért lennének igényeim. Mi hát a megoldás? Van egyáltalán megoldás? Mindig mással ágyba bújni, nem lehet célom, ez már régen nem motivál. Viszont érzelmek nélküli vágykielégítésre sem vagyok alkalmas hosszútávon. Nem egyszerű dilemma ez...
Aztán itt a következő kérdés a fent említetteken kívül. Nevezetesen: milyen férfit képzelek el magam mellé? Azon kívül, hogy férfi csupa nagybetűkkel. Hmm... Tudjak felnézni rá, mint a teremtés koronájára (még akkor is, ha az egyenjogúság pártján állok). Fogadjon el olyannak, amilyen vagyok, elviselve a hóbortjaimat. Akarjon engem testesül lelkestül, de ne zárjon kalitkába. Ne legyek magányos mellette, s legfőképpen akkor se, ha nem vagyunk együtt. Ne legyen tökéletes, hisz én magam sem vagyok az. Akarjon velem lenni, de ne csak a szexért, de azért értse meg, ha éppen egyedüllétre lenne szükségem. Értse, tudja, hogy ez nem ellene irányul, csak egyszerűen igényem. Érezzem, hogy érdeklem, hogy érzései vannak velem kapcsolatban, hogy hiányzom, hogy kíváncsivá teszem, s érdeklődéssel fordul minden felé, ami engem is érdekel (persze nem úgy, hogy átveszi a szokásaimat, csak tudni szeretné, mert aki fontos, az kíváncsivá tesz). Lehet, hogy ezt nem fogalmaztam meg pont úgy, ahogy a fejemben zsongott, de ugye érted, mire gondolok? S nem utolsó sorban, mikor közeledik a találkozás időpontja, akkor szoruljon össze a gyomrom, verjen gyorsabban a szívem, mert tudom, hogy látni fogom, érezni fogom, érinteni fog, rám fog nézni...
Ahogy leírtam azokat a sorokat, ráébredtem, hogy lehet, érzem ezeket az érzéseket. Az értékes ember iránt. Elvette az eszem, elgyöngített, padlóra nyomott. Mikor megjelenik az életemben, akkor összezavar, s olyan leszek, mint egy taknyos kamasz, aki az első szerelmét éli éppen. Mikor eltűnik, akkor harcolok ellene, meggyászolom, mintha örökre elveszítettem volna, pedig tudom, úgyis megjelenik megint majd. Tudom, hogy hatással vagyok rá. Érzem, hogy valamit én is jelentek neki, bár azt nem tudom, az a valami mire elég. A legfurcsább viszont az, hogy a találkozásunk után pár napig gyötrődöm a hiányérzettől, de aztán, ha ez lecsillapodott, akkor türelmesen várom, mikor jön el a következő pillanat a találkozásra. Vele álmodom, eszembe jut, mikor kellemes dolog történik velem, vagy ha kellemetlen. Ha kérdésem támad, amire feleletet szeretnék, akkor felmerül, neki mi lehet a véleménye. Adok a szavára, nem kételkedem benne egy percig sem. Aggódom miatta, féltem őt. Fantáziálok az érintéséről, a hangját a fülemben vélem hallani, és alkalmanként úgy vágyom rá, hogy ez a képzelgés sose múljon el, hogy szinte belehalok, mikor vége szakad. Nem érzek iránta bizalmatlanságot (még akkor se, ha hosszabb ideig nem hallok felőle), nincs bennem harag vele kapcsolatban, bármilyen tettet is tulajdonítok neki (még akkor sem, ha a kívülállónak úgy tűnhet). Szeretem őt feltétel nélkül... (akkor is, ha ő másképpen gondol rám) Tudom ám, hogy azt hiszed, hogy kezdek befordulni a magány miatt, vagy bármi miatt, de te is tudod ugye, hogy tévedsz. Ez az érzés egy ideje bennem lappang. Talán már azóta, mióta ismerem, csak akkor nem volt bennem annyi bátorság, hogy felvállaljam, mert tudtam (valószínűleg tudattalanul), ha ezt megteszem, akkor szembesülnöm kell azzal, hogy az egyedüllétem, magányom állandósulhat. Féltem tőle, de már nem érdekel ez. Nem csak a bevállalásától ennek az érzésnek, hanem tőle is. Féltettem magam a sérülésektől, attól, hogy bántani fog. Úgy védekeztem ellene. hogy kerültem, elhárítottam minden közeledését. Tudtam, miért teszem ezt. Biztos voltam benne, hogy meg fogom tudni oldani, de megtört ez a hübrisz, fejet hajtottam... Minden alkalommal, mikor találkoz(t)unk (bármi is legyen a helyzet), érzem, éreztem a tekintetében azt a vágyat(?), vagy nem is tudom mit. Olyan a pillantása, amit attól a férfitől szeretnék, aki a mindenem, aki az igazim. Gondolhatod, hogy ez biztosan szexualitás csupán. Igen, erre én magam is gondoltam, de nem hiszem, hogy évekig el tud tartani az ilyen, ha cápáról van szó... Végül is mindegy is, lényeg, hogy itt van az érzés, amire oly régóta vágyom. Igazi, feltétel nélküli...
Itt a virág az asztalon, amit tőle kaptam. Elhanyagoltam, bántani akartam, elhessegetni, elűzni, de már nem akarom. Szeretem, gondozom, mintha hozzám tartozna, hiszen hozzám is tartozik. A hétvégén átültettem, beszéltem neki, megérintettem, ahogyan kell tenni ezt egy növénnyel. Aggódom érte, nem akarom, hogy meghaljon. Csak nem tudom, mit tehetnék még. Vagy egyszerűen legyek türelmes, és várjam ki, míg megerősödik? Hmm, biztosan így a helyes...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése