Nem is olyan régen megéreztem rajtad, hogy érdekesnek találsz. Engem, a szürke kis senkit. Nem is olyan régen még azt mondtad, mindig olyan embert, nőt kerestél magad mellé, mint amilyen én vagyok. Egy pillanatig sem kételkedtem a szavadban, mert amit mondtál, összhangban volt azzal, amit éreztettél velem. Most mégis könnyek homályosítják el a szemem. Mikor veszett el pillanatra a képességem, amitől érezhettem azt az összhangot? Mikor romlott el a megérzőkém? Hogy engedhettem ezt? Hogy történhetett?... Minap, mikor ott aludtál mellettem, néztem az arcodat. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Még sosem éreztem ilyet. Olyan volt, mint mikor a gyomor környékén hideg vasmarok kegyetlenül szorongat belülről, csak kicsit följebb, a szív tájékán. Pillanatra meg is rémített, mi több, nem csak egy villanásig. Olyannyira, hogy elkaptam a tekintetem az arcodról. Aztán értettem csak meg, hogy ez volt a szeretet. Ez volt a feltétel nélküli, önzetlen szeretet megnyilvánulása, amire mindig vágytam. Lassan feléd fordítottam újra a pillantásom, és az érzés újra ott volt, de már nem ijesztett. Néztelek és boldog voltam. Legszívesebben felébresztettelek volna, hogy megosszam ezt veled, de csak mosolyogtam. Képzeletemben megsimogattam az arcod, és boldog nyugalomban néztem tovább a filmet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése