Tömegközlekedem szokásomhoz híven. Szépíthetném úgy ezt a tevékenységem, hogy azt állítom, hogy szocióképeket figyelek meg, de nincs kedvem ezt mondani, még akkor sem, ha tényleg figyelgetem a tisztelt utazóközönséget. Mondhatni, ezen alkalmakkor élem társadalmi életem túlnyomó részét. Bámészkodom hát. Ha már társadalmi életet élek, akkor tegyem rendesen alapon még elmélyültebben tekingetek szanaszét. Az egyik megállóban (a világért sem árulnám el, melyikben) egy fiatal pár kerül a látóterembe. Öt perc nem sok, de annyi sem kell és azt kívánom, bárcsak ne lettem volna ennyire figyelmes. A villamos szinte üresen tátong, ezért, ha akarnám sem tudnám nem látni, amit látni kényszerülök. A lány leül egy ülésre (olyanra, amit rendes körülmények között egy fő vesz igénybe), a fiú pedig mellé telepedik (oda, ahova más a csomagját, furkóbbja a lábait pakolja fel). Mikor újra feléjük fordulok, a fiú már a lány ölében ül. Önkéntelenül kapom vissza feléjük a fejem, és lehet, hogy még a döbbenet is az arcomra telepedik. Közben a fiú feláll (istenem, add, hogy helyet cseréljenek, rimánkodom), a lány kényelmesebb helyzetbe tornázza magát és engedi visszaülni ölébe párját. Kissé dugámba dőlök, és szomorkásan intek pápát a gyorsan távolodó reménynek, ami még hagyta pislákolni azt a kis lángocskát azzal kapcsolatban, hogy a hagyományos férfi - női szerepek nincsenek véglegesen halálra ítélve. Aztán, hogy ne hagyjam magam sokáig ezen töprengeni, öndorgálásba kezdek, amiért botor módon hinni mertem, hogy jó lehet nekem zenehallgatás és könyvbe mélyedés nélkül a bkv csodálatos járművein...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése