Figyelte magát. A gondolatokat a fejében, és az érzéseket a szívében. Régi és új érzések után kutakodott, próbált felfedezni legalább valami szikrácskát azokból az érzésekből, amiket olyan nagyon szeretett, vagy felfedezni valami hozzájuk hasonlót a nemrégiben éledtek között. Figyelt, erősen figyelt. Jól esett neki, ugyanakkor meg is lepte, mikor észrevette a szemében a büszkeséget, pedig eleinte azt hitte, hogy a férfi már bánja, hogy belement a játékba. Ezután még jobban figyelte azokat a meglapuló érzéseket, vagy érzéscsírákat ott magában mélyen. Kutatott, pásztázott árgus szemekkel minden talpalatnyi helyet a szívén, mert meg akarta találni, észre akarta venni, de túl korán indult a keresésére. Ezt nem volt érdemes vitatni tovább, és elszontyolodott kicsit, mert akarta azt az érzést. Eszeveszettül akarta... Mert annyira hiányzott, mint fuldoklónak egy korty levegő... De nem lelt rá. Akkor elkezdett a régi érzések között kutatni utána... Könnycseppek úsztak végig az arcán. Először csak finoman, lassan, komótosan haladva, aztán egymást kergetve, űzve szaladtak, eláztatva halovány arcát, reszkető ajkait. Lesütötte szemét, és patakzó könnyein át, alig hallhatóan sóhajtotta világgá pokoli fájdalmát: nincsenek sehol, még nincs semmi... Aztán, mintha (alig láthatón) megrázta volna magát, és felnézett. A mosoly azon a sápadt, szép arcon olyan volt, mint száz tragédia komor vége egy pillanatba összegyúrva. A férfit követte a tekintetével, aki felé tartott, kezében az italokkal...
...én pedig dermedten bámultam a lányt. Nem voltam képes levenni a szemem róla. Az arcáról, vékonyka, remegő ajkáról, meleg, barna szeméről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése