Sejtette, hogy nem fognak leülni egymás kezét szorongatva a konyhaasztalhoz, és nem teszik fel hosszú - hosszú, már - már kínos csend után a bennük kavargó kérdéseket. Talán az is felmerült benne, hogy ezek a fránya kérdések csak az ő fejében keringenek, és csak neki lenne fontos, hogy válaszra legyenek méltatva. Néha azt érezte, ez az egész nem méltó hozzájuk, hozzá, mert ennél sokkal több tiszteletet érdemel legalább az idő, amit egymás társaságában töltöttek el. Nem vette észre, mikor lett ilyen szálelvarrós fajta, de az lett. Ez hajtja annyira, ez űzi annyira. Hiába tudja, hogy felesleges az egész, úgy sem fog megtörténni az a leüléses megbeszélés, pedig lehet, hogy nem is rontottak el semmit, csak nem kellett volna hallgatni. Hogy miért nem hagyja az egészet a csudába? Talán, mert elhitte azt a hazugságot a tisztességességről, és az egyenességről. Hitte, hogy akad még olyan, aki ezekkel a szavakkal nem csak vagdalkozik... Forr benne a harag, de önmagára dühös csupán, végtelenül. Most még forrong belül, de szép lassan lecsillapodik majd, és túlteszi magát ezen az egész katyvaszon, csak azok a fránya falak úgy épülnek újjá, mintha varázspálcával húzná fel valaki észrevehetetlenül. De itt vagyok neki én, aki látom a lelkét, és értem, mi zajlik ott mélyen belül. Megveregetem biztatón a vállát, letörlöm a könnyeket az arcáról, és töltök egy kupicával mindkettőnknek. Ahogy koccannak a poharak, az arcáról a halvány mosoly elűzni látszik a szomorkodós felhőket. Mosolygunk, mert erősek vagyunk; mosolygunk, mert ez méltó hozzánk; mosolygunk, mert ez vall ránk; mosolygunk, mert ezek vagyunk mi... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése