Ballagok hazafelé. A rám jellemző tempóban (ami, elhiheted, sok mindennek nevezhető, csak fürgeségnek nem) haladva, és nézelődve. Mintha nem látnám nap, mint nap legalább egyszer a környéket. Úgy tekingetek körbe, mintha valami újdonságot fedezhetnék fel, és ahogy haladok az egység felé, ahol megtömöm a pocakom egy kis rántott csirketesttel, nem lesz úrrá rajtam semminemű kellemetlenség érzet, amiért minden olyan, amilyen pár nappal ezelőtt volt.
Betérek hát oda, és megszerzem a mai vacsorámat, és komótosan el is fogyasztom. Közben azon töröm a fejem, vajon mivel üssem el az este hátralévő részét... Aztán az jut eszembe, milyen érdekes, hogy ez az adag étel, amit itt adnak, minden alkalommal jóllakat. Sosem kell több, de sosem elég kevesebb sem. Ez így van akkor, ha farkaséhesen érkezem (mint például ma), de így van akkor is, ha csak azért térek be, mert még nincs kedvem hazaérkezni. Ugye, milyen érdekes, hogy mennyire tudják, mennyi elemózsi szükséges egy jóllakáshoz? No de, mindegy is...
Jól érzem magam most, jóllakottnak, elégedettnek. Újra elindulhatok ki, abba a hidegbe, hogy hazaérkezzek végre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése