Előszó

Úgy kezdődött, hogy sehogy sem kezdődött - fogott a mesébe a gaulitok öreg mestere. A kicsinyeket okította, a történelmüket próbálta a kobakjukba verni. Na persze, jellemző, hogy nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy humanoid vagyok, pedig megszokhatnám már, hogy a fajok többsége nem tartozik a humanoid halmazba. A gaulitok sem. Ők sehova sem tartoznak. Ők az a faj, aki elmondhatja magáról, hogy a világ keletkezése előtt is létezett. Lehet, nem elég annyi, hogy már akkor léteztek. Úgy igazán helyes az állítás, hogy már akkor hatalmas tudással rendelkeztek. A világ keletkezését (mondhatni) páholyból nézték végig. Az entrópia törvénye alapján éltek, mert akkoriban ilyen volt a világ. A semmivé válás nem félelmet ébresztett, hanem büszkeségre adott okot, mert azt bizonyította ez, hogy beállt a teljes rendezetlenség, összevisszaság, káosz. Aztán - folytatta az öreg mester - a rendezetlenség értéke hirtelen növekedni kezdett, még ma sem sikerült tisztázni, milyen okok vezettek idáig. Némelyek közülünk azt gondolták,  hogy minden a fejlődésünk érdekében történt, mások pedig mindent megtettek volna, hogy ezt a növekedést visszafordítsák, vagy legalábbis megállítsák. Míg azon töprengett népünk összes okosa, mitévők legyenek, bekövetkezett a robbanás, amit néhány nép ősrobbanásnak nevezett el, aminek létüket köszönhetik. Azok közülünk, akik nem támogatták a világ ilyen irányú fejlődését, háborút hirdettek az új életek ellen, és útra keltek, hogy megsemmisítsenek mindent, ami friss. Azt hitték (természetesen a tudósok kutatásainak eredményeképpen), ha elpusztul, ami most keletkezett, akkor helyre áll minden. Hosszú út várt rájuk, ők sem gondolták, mennyire hosszú. Amerre jártak pusztítást, halált, megsemmisülést hagytak maguk után.  Úgy tűnt, küldetésük sikerrel jár, s újra a régi törvények fognak uralkodni, de ekkor egy ifjú faj került az útjukba...