Varázslat

Amikor csak tehette, kisétált a ház mögötti tisztásra, és leheveredett a kövér fűre. Kezét a feje alá tette, és nézte az eget, az éjszakai eget. Bármeddig képes volt csodálni a csillagok fénypöttyeit a fekete égbolton, és arról álmodozott, hogy egyszer megtörténik a csoda, és a sötétséget elkergeti a fény. Kisgyerek kora óta hallgatta az öregasszonyok meséit a nagy varázslóról, aki mindent lát, és mindent hall, már ha éppen nem valami zúzós zenét bömböltet, és a legsötétebb napszemüveggel az orrán védi a szemét egy átdorbézolt éjszaka után. Azt mesélte a fáma (számtalanszor hallotta, és olvasta a történetet), hogy egy ilyen éjjel hajnalán, vicces hangulatának következtében, szabadította a varázslatot a világra. Azóta borítja sötétség a Földet, és az emberek életét. A fénnyel együtt eltűnt a szerencse is a világból, megpecsételve mindenki lehetőségét a boldog életre. A szívekre cseppenként hullt a keserűség sötétsége, és szép lassan elhatalmasodott a lelkeken a kudarcba való beletörődés átka…

Nem akart ezen morfondírozni tovább, kicsit megrázta hát a fejét, mintha ezzel a mozdulattal elhessegethetné a borús gondolatokat. Minden figyelmét a csillagok felé fordította, és észre sem vette, mikor kezdett fennhangon gondolkodni. A csillagokról beszélt, vagy inkább nekik… Folyton beszélt, még álmában is. Arra tanították, hogy minden gondolatát szavakba foglalja, és hogy szókincse gyarapodjon, egymás után falta a könyveket, hangosan olvasva fel mindahányat. Az idő múltával már nem volt szüksége könyvekre, maguktól hagyták el szavak a száját. Olyan szépen fűzte a szavakat mondatokká, a mondatokat történetekké, hogy mindig akadt hallgatósága bőven. Csak itt, a tisztáson maradhatott magára, egyedül a gondolataival, szavaival…

Sokszor mesélt arról, milyen lesz majd, ha eljön a csodatévő, aki megszabadítja az embereket a varázslat terhétől, és boldogságot hoz magával, de az még véletlenül sem merült fel benne, hogy akár ő is lehetne az, akiről mesél, pedig rajta kívül mindenki más tudta, hogy neki jutott osztályrészül a világ megváltása. Az emberek hallgatták őt hosszú ideig, ahogy beszélt, és remélték, hogy valamelyik szó, vagy mondat, amit kimond, feloldja az átkot. Ezt az egy kiskaput hagyta a varázsló a menekülésre, de már több évtizede, hogy hiába várták azt a bizonyos szót hallani. Lassan kihunyni látszott a remény pislákoló fénye az emberek szívében, lassan mindenki elcsendesedett. Senki sem szólt, éldegéltek szótlanul, és hallgatták őt…

És még mindig a csillagoknak beszélt. Fényességüket dicsőítette, elérhetetlenségüket irigyelte, hidegségüket haragudta… Egyszer csak lehunyta szemét, mélyet sóhajtott, miközben belesuttogta a sötétségbe: csendemre vágyom. Először fel sem tűnt neki a lassú változás. A koromsötét szürkévé finomodott, és a közeli bokrok árnyékot vetettek a földre, aztán láthatóvá vált az alakjuk is. Nem is akart hinni a szemének hirtelen, de nem tehetett mást, el kellett hinnie, hogy a csoda megtörtént. Nem is sejtette, mi módon, de talán nem is számított. Felpattant, és a házon keresztül kirohant az utcára az ujjongó emberek közé. Mindenfelől kacagás hangja hallatszott, egy csapásra eltűnt a szívekből a keserűség, a szomorúság, és a helyükre boldogság költözött…