2015. március 30., hétfő

Kaland

Engedd a kötelet – ez jutott eszembe, és erősen eltökéltem, hogy ezzel kapcsolatban papírra vetek mindent, ami csak az eszembe jut. És leírtam, hogy engedd a kötelet, aztán vártam, hogy letámadjanak a gondolatok, amiket majd írott formába jól közhírré teszek, ám meglepődve tapasztaltam, hogy semmi sem történik, és ha a szavakon, vagy gondolatokon múlik, akkor teljes biztonságban tudhatom magam, nem fognak zaklatni. Pedig olyan jól kitaláltam ezt a mondatocskát… Elmesélhettem volna, milyen lehetne, ha leereszkednék egy kútba, derekamra kötözve egy kötéllel, és hogyan kiabálnám egyre mélyebbről annak, aki a kút szélén állva tartja a kötél másik végét, hogy engedd a kötelet. Azt sem titkoltam volna el, milyen megfontolásból tennék ilyesmit, nem kevés szóval ecsetelve fergeteges bátorságomat, és természetesen (és főleg nem utolsó sorban) segítőm hatalmas testi erejét. Kiszínezhettem volna gondosan bő lére eresztve, hogy milyen érzés, mikor megérzi a földet az ember a talpa alatt, és hogy mennyire nem zavaró ilyenkor az sem, ha kicsit vizes, netalántán sáros lesz néhol a bőrfelület. Kérdezés nélkül osztottam volna meg azt is, milyen kis hozzáértőn vennék mintát a vízből, mert ha már lejutottam, mit nekem egy mintavétel. Aztán azt is lelkesen részleteztem volna, milyen úton - módon ügyeskedném vissza magam a napvilágra, amiből természetesen kiderülne, milyen tehetséges sportember veszett el bennem... No, de, mivel a gondolatok kegyetlenül magamra hagytak, ez a kis fantáziakalandocska sem született meg, hanem elpárolgott szépen, mintha soha fel se merült volna...     

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése