Elszundikáltam a filmen, de túl hangosan hagytam a hangerőt, ami felébresztett az éjszaka közepén. Riadtan néztem szét, és a távkapcsoló után kezdtem kutatni. Arra gondoltam, vajon merre lehetsz, majd jött az a szörnyű érzés, ami a rossz dolgokat szokta előrejelezni. Sokkot kaptam majdhogynem. Pillanat alatt érzések tömkelege söpört végig rajtam. Sírni kezdtem. Aztán mély levegőt vettem, nagyon mélyet, és bent tartottam, ameddig csak bírtam. Lassan engedtem ki a tüdőmből, mikor már muszáj volt, miközben azt kántáltam suttogva, hogy: nincs semmi baj, bébi. Megnyugodtam valamennyire, csak az a rossz érzés maradt meg egy kicsit... Vagy nagyon. Nem gondoltam, hogy megtalál ez az érzés újra. Nem készültem fel rá, pedig sejthettem volna, tudnom kellett volna, hogy meg fog jelenni... Azt hittem, most már minden rendben lesz, és nem kell félnem ilyen szörnyűséges érzésektől. Remegő kézzel nyúltam a telefonhoz és pötyögtem be az üzenetet, mint azon az éjszakán. Ugyanolyan lassan vánszorogtak a percek, miközben meredten néztem a kijelzőt, megváltozik-e a kézbesítve felirat. Szerencsére nem kellett az egész éjjelt ezzel az érzéssel töltenem, mint akkor, mert megszólalt a kapunyitást jelző dallam, én pedig megkönnyebbültem, megnyugodtam. Megnyugodtam, és mocskosul haragudtam magamra, az érzéseimre, a félelmeimre, minden gondolatomra...
Azt hiszem, úgy érzem, van valami, ami nem tetszik neked velem kapcsolatban. Ez az érzés motoszkál már bennem egy rövid ideje, de néhány megjegyzésed most még jobban megerősítette ezt. Valahogy beszélnünk kell erről, valahogy meg kell ezt beszélnünk. Nem akarom, hogy megmérgezze a kapcsolatunkat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése