Hideg van, nagyon, mintha nem is nyár lenne. A kedvemre is rányomja a bélyegét, vagy csak erre fogom, bár miért fognám, hisz felesleges magyarázatokat keresni rá. Ha nincs jó kedvem, akkor nincs jó kedvem...
Olvasom ezeket az önmegismerésre sarkaló könyveket, és egyre inkább rájövök, mennyire nem ismerem magam. Viszont, ha nem ismerem magam, hogy várhatom el mástól, hogy ismerjen? Felmerülnek olyan kérdések, amiktől a frászt kapom, mert gőzöm sincs, mi rá a válasz, és ki tudhatná, ha én sem, hiszen rólam van szó. Plagizálhatok mondatokat, szavakat a könyvekből, de annak mi értelme lenne? Nem érdemes magamnak hazudni. Aztán, ha neki állok és töröm a fejem, akkor biztosan megtalálom a válaszokat, mert már tuti megfogalmaztam párszor, csak hirtelen nem tudom, hogy erre a kérdésre is megfelel, mint válasz...
Megnéztem ma egy filmet. Romantikus vígjátékot. Sírtam rajta. És egész délelőtt sírdogáltam. Arra jöttem rá, hogy meg kellene mondanom neki, hogy hagyjuk abba. El kellene mondanom, hogy ezt a lépést addig kell megtennem, míg bele nem szeretek, mert utána nem tudnám megtenni, pedig biztosan meg kéne, mert tudom, hogy nem én vagyok az a csaj, akit maga mellé képzelt. Főleg, hogy két nagy negatív dolog is van az életemben, amik miatt nem is várhatom el, hogy ilyen idol lehessek. Tegnap este jöttem erre rá, egy félmondatból. Érdekes módon nem éreztem kellemetlenül magam, nem hangolt le a felismerés, egyszerűen csak tudomásul vettem. Ma, a film közben jöttem rá arra, hogy ezt meg kellene osztani vele is. Na, ez már kicsit nem volt jó érzés, és végül ezért sírdogáltam át a napot, vagy inkább csak megint sajnáltam magam. Hogy tudom ezt megtenni? Meg tudom tenni egyáltalán? Még sosem fordult elő, hogy olyannak mondtam ezt, aki iránt érzek is valamit, legyen az akár a szimpátia legcsekélyebb szikrája is. Azt hiszem, a szívem szakadna bele... De akkor is meg kell tenni... Mit is mondana erre Csernus? Észrevette és tudta mit kellene tenni, és nem tette? Vessen magára, nem kötelező mindenkinek boldognak lenni, vesztesekre is szükség van. És milyen igaza van... Most úgy érzem, hogy meg fogom tudni mondani neki, mert vagyok olyan tökös, hogy fájdalmat okozok magamnak csak azért, hogy neki jobb legyen. Mert azt gondolom, így jobb lenne neki, mert egy lökést adna ahhoz, hogy helyre tegye az életét úgy, ahogyan szeretné, és egy lökés is elég a nekiiramodáshoz.
Olvasom ezeket az önmegismerésre sarkaló könyveket, és egyre inkább rájövök, mennyire nem ismerem magam. Viszont, ha nem ismerem magam, hogy várhatom el mástól, hogy ismerjen? Felmerülnek olyan kérdések, amiktől a frászt kapom, mert gőzöm sincs, mi rá a válasz, és ki tudhatná, ha én sem, hiszen rólam van szó. Plagizálhatok mondatokat, szavakat a könyvekből, de annak mi értelme lenne? Nem érdemes magamnak hazudni. Aztán, ha neki állok és töröm a fejem, akkor biztosan megtalálom a válaszokat, mert már tuti megfogalmaztam párszor, csak hirtelen nem tudom, hogy erre a kérdésre is megfelel, mint válasz...
Megnéztem ma egy filmet. Romantikus vígjátékot. Sírtam rajta. És egész délelőtt sírdogáltam. Arra jöttem rá, hogy meg kellene mondanom neki, hogy hagyjuk abba. El kellene mondanom, hogy ezt a lépést addig kell megtennem, míg bele nem szeretek, mert utána nem tudnám megtenni, pedig biztosan meg kéne, mert tudom, hogy nem én vagyok az a csaj, akit maga mellé képzelt. Főleg, hogy két nagy negatív dolog is van az életemben, amik miatt nem is várhatom el, hogy ilyen idol lehessek. Tegnap este jöttem erre rá, egy félmondatból. Érdekes módon nem éreztem kellemetlenül magam, nem hangolt le a felismerés, egyszerűen csak tudomásul vettem. Ma, a film közben jöttem rá arra, hogy ezt meg kellene osztani vele is. Na, ez már kicsit nem volt jó érzés, és végül ezért sírdogáltam át a napot, vagy inkább csak megint sajnáltam magam. Hogy tudom ezt megtenni? Meg tudom tenni egyáltalán? Még sosem fordult elő, hogy olyannak mondtam ezt, aki iránt érzek is valamit, legyen az akár a szimpátia legcsekélyebb szikrája is. Azt hiszem, a szívem szakadna bele... De akkor is meg kell tenni... Mit is mondana erre Csernus? Észrevette és tudta mit kellene tenni, és nem tette? Vessen magára, nem kötelező mindenkinek boldognak lenni, vesztesekre is szükség van. És milyen igaza van... Most úgy érzem, hogy meg fogom tudni mondani neki, mert vagyok olyan tökös, hogy fájdalmat okozok magamnak csak azért, hogy neki jobb legyen. Mert azt gondolom, így jobb lenne neki, mert egy lökést adna ahhoz, hogy helyre tegye az életét úgy, ahogyan szeretné, és egy lökés is elég a nekiiramodáshoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése