Sosem lesz már nyár...

Nem tudom, mikor fogok már kikeveredni ebből a nyomott hangulatból. Azt sem tudom, minek köszönhetem. Eddig az időre fogtam, de az előbb (míg fürödtem) rájöttem, hogy megijedtem az egyedülléttől és persze ez az idő is rátesz egy lapáttal. Nem gondoltam, hogy ennyire hiányozni fognak a lányok, és hogy ilyen egyedül leszek nélkülük. Elindulok haza, de kerülőúton megyek, hogy a lehető legkésőbb érjek haza, de itt sem akarok maradni, mert egy idő után börtönnek érezném. Hétfőn még olyan magabiztos voltam, azt gondoltam, nagyon jól elleszek, és semmi gond sem lesz. Óriásit tévedtem. 

Közben jött ő, és azt hittem ha gyorsan belekapaszkodom, akkor majd nem leszek egyedül, de ez nagy butaság. Nem tehetek senkivel ilyet, nekem sem tetszene. Persze hazugság lenne azt állítani, hogy nem tetszik és nem örülnék, ha több is lehetne közöttünk, de lássuk be, erre kicsi esély van. Mindennek az okát is tudom, tökéletesen tisztában vagyok vele, és meg is értem. Ha fordított helyzetben lennénk, valószínűleg én is így döntenék (bár vagyok akkora ökör, hogy mégsem, talán mert szeretek széllel szembe pisilni). 

Örülök, hogy ráébredtem ezekre, talán így könnyebb lesz. Elviselni az egyedüllétet, vagy helyesebben fogalmazva, megtanulni jól egyedül lenni, és őt is elengedni, nem teperni. Így a helyes, mindenkinek. Ahogy Csernus mondaná, meg kell tanulnom egyedül lenni, jól lenni egyedül, hiszen az út végén így is, úgy is egyedül kell állni.