Emancipáció van, állítólag. Ennek ellenére mégis úgy érzik a nők, hogy háttérbe vannak szorítva, és azt érzik a férfiak, hogy a nők túl vannak értékelve. Ha mindenki a realitás szemüvegén keresztül nézne, akkor látná, hogy ez nincs így, még akkor sem, ha kisebb-nagyobb kilengés előfordulhat. A kezdeményezésről szeretnék szólni, s valamennyire tisztába tenni ezt. Jó lenne megértetni azzal, aki hajlandó gondolkodni még saját meggyőződése ellenére is, azt, hogy ebben nem érdemes az egyenjogúságot emlegetni. A férfi, mint vadász, kell, hogy érezze a vadászat izgalmát, és a nő, mint a becserkészendő vad, kell, hogy érezze a becserkészés okozta izgalmat. Ha ezek az érzetek nem mutatkoznak meg, akkor valami elveszik ebből a rituáléból, és hatásából, ami olyan, mintha a kapcsolat maga alatt vágná a fát. Ha a nő kezdeményez, akkor a férfi olyan státuszban érzi magát, amitől azt hiszi, bármit megengedhet magának a nővel szemben, és ez a túlzott magabiztosság aláássa a lehetőségét annak, hogy a kapcsolat a megfelelő keretek között legyen képes indulni. E gondolatmenet ellenőrizhető is, ha belegondolunk nőként, mi történt, ha kezdeményezésre adtuk a fejünket, és férfiként, mi történt, milyen érzések támadtak, mikor a másik nem képviselője vette kezébe a kezdeti irányítást. Hiába mondod, hogy nincs igazam. Ha ezt hajtogatod, tudom, csak azért teszed, mert férfiúi hiúságod nem engedi, hogy egyetérts egy hülye picsával. Legyen így, ne érts velem egyet, csak arra kérlek, magadban gondold ezt végig, úgy csendben, mélyen belül, csak úgy titokban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése