Mit tudom én, miért címtelen

Elégedetten nyúlt el a kényelmes fotelban, sokszor szenderedett álomba karjai ölelésében… Nem tartozott sosem a tárgyakat gyűjtögetők táborába, nem függött ezektől a szerzeményektől, de azért akadt pár kedvenc közöttük. Az esetek többségében a funkció határozta meg, milyen bútorokkal vette körül magát, persze azért az is fontos volt a praktikusság mellett, hogy szemet gyönyörködtessenek a tárgyai. A saját szemeit legalábbis mindenképpen. Így került hozzá ez a minden érzékszervnek kedveskedő, heverészésre csábító fotel, és vált lassacskán a legkedveltebb élvezeti cikkévé. Nem, egyáltalán nem érezte túlzásnak ezt a titulust, már csak azért sem, mert mikor beletelepedett, kivétel nélkül mindig kellemes érzések, gondolatok vették át a hatalmat az agya felett, aztán már nem volt szükség sok időre ahhoz, hogy az érzékszervei egymás után, szépen sorban megadják magukat ennek az, akár hedonistához is méltán illő érzésnek. Számtalan kellemesen eltöltött órának volt tanúja ez a bútordarab, mégis az első szükséges pillanatban gondolkodás nélkül intene búcsút ennek a kellem halomnak, mindenféle érzelmi vihar kitörése nélkül. Ámbátor, jobban belegondolva, vajon mi lehetne az a történés, ami egy széthentergett karosszéket követel zálogul? Egy ravaszul megszervezett és kivitelezett ufó orvtámadás alapos indok esetleg, vagy mégsem. És ha inkább mégis… Meg hát nem is kellene megorvtámadni, hiszen szépen kérésre ajándékba adná egy ufónak. Na, igen, a jó szívének köszönheti, ha egyszer tárgyak nélkül marad…

Ott tartott éppen, hogy tökéletes elégedettséget sugározva szanaszét, kényelembe próbálta ficánkolni magát. Abban biztos volt, hogy aludni nem fog, de nem bánta, sőt, inkább úgy gondolta, egy jó kis álmatlanság még jól is képes hatni rá. Alapjában véve elmondhatta magáról, hogy a mormota leckét vehetett volna tőle álomországgal kapcsolatosan, annyira jó alvókával látta el a bőkezű természet. Szinte semmilyen testhelyzet vagy körülmény sem zavarta, ha idejét érezte az alfába menésnek. Nincs kecmec, ha alfa hív, akkor menni kell, és ő tette is, amit tenni kellett. Általában. Egyszer aztán a sors megelégelte a sok durmolást, és bemutatta neki a szert. Eleinte gyanakvó pillantások kíséretében méregették egymást, és biztosan kudarcra ítéltetett volna az ismerkedésük, ha nem jelenik meg a színen a kíváncsiság oly méretes lendülettel, amivel szemben a gyanakvásnak nem, hogy incifinci, de még fikarcnyi esély sem jutott, ezért, hogy zavarát legalább körömpiszoknyit enyhítse, szépen csendesen elszenderedett valamelyik sarokban. Ők ketten pedig, ő és a szer, egymás megismerésének érdekében bátran belevágtak az ismerkedés módfelett kényes, és nehéz rituáléjába. A kezdeti botladozásokat fürgén felváltotta az összehangolt együttműködés, aminek következtében az álmatlanság befészkelte magát mellé, igen, oda be. Bele a kényelmes fotelkába. Óóó, ne aggódj, semmiféle galibás fennforgás nem esett, még a lehetősége sem merült fel. Így történt hát, hogy ő barátságot kötött a szerrel, mély és hosszan tartónak tűnő barátságot… A fentiek ismeretében gondolom, nem lep meg, hogy a csinos kárpitba öltöztetett karfás közvetlen közelében álló asztalkán ott terpeszkedett a szer, és lerítt róla, mily alapos gondossággal rendezték mutatós vonalkákba, nem elfeledve a szükséges kellékeket sem. Bizonyosan elkottyantottam már figyelmetlenségemben, hogy ő kedveli, ha mindent mindig a megszokott helyén talál. De vessél csak egy futó pillantást körbe, vagy csupán az asztalkára. A közel egyforma sávokra, mellettük a szívószál, kártyalap helyére. Jegyezd is meg, és oda is tedd majd vissza, ne korbácsoljunk feleslegesen kedélyeket…