Séta

Ahogy ballagok az utcán, valahogy mindig belém hasít a szomorúság. Nézem az embereket, és próbálom kitalálni, a sok – sok arc mögött milyen élet lapulhat meg. Biztos vagyok benne, hogy nagyon ritkán sikerül a valóságot meglátni, de nem azért mert vak vagyok, hanem mert a legtöbb esetben a fürkészett arc maga sem tudja, mit kezdhetne az életével. Fura ezt leírni, és gondolom olvasni sem egyszerű, viszont megérteni a legnehezebb. Én azért csak – csak kimerészkedem az utcára, és kémlelem a szembejövő arcokat. Az idős párt, akik lassan ballagnak valahova, kissé csoszogva, és egymás kezébe kapaszkodva. A gondosan válogatott, kifinomult ízlésről árulkodó öltözékük sokkal többet mesél el róluk, mint az arcuk. Igaz ugyan, hogy fogják egymás kezét, de valahogy ez nem az érzéseikről mesél, inkább csak elesettségükről, ami miatt egymásba kapaszkodnak. Elsétálunk egymás mellett, és én abban reménykedem, hogy közelebbről az arcuk beszédesebb lesz, és csak azért nem vettem ezt előbb észre, mert a szemem megpróbált becsapni. Hiába fordulok feléjük, mikor melléjük érek, hiába kántálom magamban azt, hogy: kérlek, kérlek, had lássam, minden azt igyekszik alátámasztani, hogy nem a szemem fordult ellenem. Gondolatban megrázom magam, és útjukra bocsátom őket, és már azt az új arcot kutatom, aki a lépcsőn lépeget lefelé. Egy kutya ballag mellette szabadon. Nem szalad el, nem kíváncsiskodik semerre el, csak ballag a gazdája mellett. A gazdi, mit sem törődve ebével (annak biztos tudatában, hogy nem kell aggódni miatta), gondolataiba mélyed, és maga elé meredve halad célja felé. Ha az öltözékéből kellene kitalálni, milyen személyiséggel is rendelkezhet, azt állítanám, hogy egy olyan emberről van szó, aki vidám, elégedettséggel teli, színes életet él, de már megtanultam, hogy ez csak a külső, ami nem lehet mérvadó mostanság. Ha mondjuk, felpillantana, és egy mosolyt látnék átsuhanni az arcán, akkor öröm fogna el engem is, vagy ha csak megsimogatná a kutyuskáját csupán a simogatás kedvéért. De nem történik ilyesmi, csak annyi, hogy eltűnnek a látóteremből mindketten. Lehajtott fejjel lépkedek felfelé a lépcsőn azzal áltatva magam, hogy a megbotlás elkerülése végett figyelem ennyire, hova lépek. Felérve a lépcsőn egy csomó ember jön felém, megy el mellettem sietve. Legtöbbjük fiatal nő, lobogó hajjal, lendülettel teli léptekkel, időjárásnak megfelelően sötét ruhába öltözve. Többnyire egyedül sietnek valahova, ám, ha mégsem egyedül, akkor is némán. Ritkán látom, hogy beszélgetnek egymással, pedig szeretném sokszor. Szívesen figyelek olyan járókelőket, akik beszélgetnek egymással. Az ő arcukon legalább van élet…