Adaptáció

...

Sehogy sem tudott elaludni, pedig a fullasztó gázálarcot a pormaszkra cserélte, amiben normális helyzetben nem kellett megküzdeni minden korty levegőért, ám ő mégis ugyanolyan nehezen lélegzett, ráadásul a fejét majd szétszakító fájdalom kitartónak bizonyult.

Semmi holmija nem maradt, mindent az alagútban hagyott. Egy kisdarab mosószappannal gondosan lekapargatta kezeiről a piszkot, és a tartályban lévő elalgásodott vízzel alaposan megmosta. Úgy döntött, hogy mindig a szája előtt tartja a fehér szájkosarat, olyat, amilyet régen a kórházakban műtétkor szoktak viselni, hátha így enyhítheti kicsit vélt fertőzésének továbbterjesztését. Ennél többet nem is nagyon tehetett volna azokért, akik vele vannak.

Már hiábavaló lenne az alagútban elvesznie, martalékul a mindenféle furcsa teremtménynek, ám a halál közelségének érzése időgép módjára repítette vissza az időben, akkorra, mikor éppenhogy elveszített mindenkit, akit szeretett, és ez új, valódi értelmet adott terveinek, gondolatainak, az életének.

Ha tehette volna, igazi síremléket állított volna nekik, egy fejfát legalább. 

Mindannyiukat ugyanazon a napon ragadta magával a halál, mit sem törődve azzal, hogy ki hány lépést tett meg az élet rögös útján. Ugyanakkor haltak meg mindannyian: a felesége, a gyerekei, a szülei. És az osztálytársai a szakiskolából, a barátai, a kedvenc színészei és zenészei, és mind - mind, akik azon a napon dolgoztak, vagy hazaértek már, vagy éppen úton voltak valamerre.

Sokan azonnal meghaltak, de voltak, akik még pár napig próbáltak életben maradni a sugárszennyezett, szinte teljesen lerombolt fővárosban, elkeseredetten kaparászva a hermetikusan lezárt metrókapuk tövében, hátha valami csoda történik, és kitárul a kapu a túlélés lehetőségét kínálva. Voltak, akik a pillanat tört része alatt hullottak atomjaikra, de voltak, akik felpuffadtak, és elevenen mállottak szét, ahogy a sugárbetegség lassan felemésztette testüket.

Napok múltával az első felszínre merészkedők, visszatértük után, napokig nem tudtak elaludni. Neki sikerült néhány ilyen felderítővel találkozni az átszállóállomások tüzei körül üldögélve, szemeikbe örökre beleégett az utcák képe, melyek megdermedt, döglött halaktól megduzzadt folyókra emlékeztettek. Halott utasokkal teli, lerobbant autók sokasága torlaszolta el a sugárutakat, és a Moszkvából kivezető műutakat. Amerre a szem ellátott, mindenütt holttestek hevertek, míg meg nem érkeztek a város új lakói, és eltakarították őket.

Az utcákat járó felderítők, magukat kímélve, igyekeztek elkerülni az iskolákat, óvodákat, de már az eszüket vette, ha egy személyautó bekoszolódott ablakán át véletlenül elkaptak egy megfagyott tekintetet.

Egy szempillantás alatt szakadt meg milliárdnyi élet. Milliárd és milliárd gondolat maradt kimondatlan, álom megvalósítatlan, sértés megbocsátatlan. Kisebbik fia egy nagy filckészlet miatt rágta a fülét folyton, lánya nem szeretett műkorcsolyára járni, felesége elalvás előtt azt tervezgette, hogyan fognak majd pár napra a tengerre utazni.

Hirtelen rádöbbent, hogy ezek az apró kívánságok és vágyak voltak az utolsók, hirtelen rendkívül fontosak lettek a számára.

Legszívesebben mindegyiküknek sírfeliratot faragott volna, de a maga hatalmas tömegsírján egy epitáfiumot az egész emberiség megérdemelt volna. Most, mikor neki sem maradt már szinte semmije, úgy érezte, talán majd most képes lesz meglelni azokat a megfelelő szavakat, amik nekrológként elkísérhetik a világot utolsó útján.

Még csak nem is sejtette ebben a pillanatban, hogyan fognak összeállni, mi módon fűzi majd össze a gondolatokat, de már érezte, hogy a történetben lesz hely minden nyughatatlan léleknek, minden érzésnek, és minden csepp tudásnak, amiket olyan gondosan gyűjtögetett össze az elmúlt huszonegynéhány évben, és lesz benne hely saját magának is.

Mikor fent virradni kezd, lent pedig megélénkül majd az élet, és újra felsorakoznak a kereskedők portékáikkal, addig jár közöttük, míg szert nem tesz egy üres füzetre, és egy golyóstollra. Nem késlekedhet, mert, ha nem veti mihamarabb papírra az előtte délibábként felsejlő regényének körvonalait, akkor elenyészhet, és ki tudja, meddig kell ebben az ő sivatagában várakoznia a távolba meredve, és reménykednie abban, hogy a forró homokból, és a hullámzó levegőből újra előtűnik elefántcsonttornya.

Lehet, hogy nem is maradt elég ideje...

Elég egyetlen pillantás az örökkévalóság végtelen sötétségébe, hogy igyekezni kezdjen az ember, gondolta, miközben, talán saját jelentéktelenségének felfedezése hatására, önkéntelenül mosolyra húzódott a szája. Inkább felidézte magában a lány szépen ívelt szemöldökét, alatta a két, tengerkéken fénylő sugarat, az összeharapdált ajkait, gubancos haját, megint elmosolyodott, és elhatározta, holnap valami mást is vesz majd.

...