Kedves Herceg!
Megint buszon ülök, és dolgozóba igyekszem, ám ma nem teszem kapkodósan. Magamévá tettem egy kicsit a tegnap beszerzett energiaitalból, aminek hatására kicsit jó hangulatba kerültem, és úgy érzem, hogy tele vagyok élettel, tettre készséggel, erővel. Pontosan tudom, hogy ez az ital hatása, mégis tetszik az érzés, csak már előre félek attól, hogy a hatás múltával ez is elmúlik majd. Hülyeség az egész, és a sok felesleges félelmem is. Generálom magamnak a depit, a rosszkedvet. Ki kéne találnom, miért teszem ezt. Esélyes, hogy az alaptermészetem aggódós, agyon agyalós része lesz a ludas. Az elkeseredettségem, az elveszettség érzetem miatt átvette az uralmat a mindennel szembenézni képes felemmel, és a stimuláns segíteni tud abban, hogy újra erőre kapjon ez a rész bennem. Ha majd itthon leszel újra, akkor te leszel ez a drog nekem, nem lesz szükség szintetikus okosságokra.
Lassan ugyan, de telik az idő, egyre fogynak a napok, és egyre többször érzem azt, hogy ez a pár hét hamar el fog telni. Mondjuk most erősen hat erre a gondolatra (még pozitívabb irányba) az encsi, de nem bánom, mert tudom, hogy csak a bennem lappangó érzést erősíti fel. Hiányzol egyfolytában... Tudom, tudom, önmagamat ismételgetem csak, de nem jutnak eszembe más szavak ennek a kifejezésére... Alig várom, hogy megölelj újra, úgy rendesen, igazán. És ha végre megtörténik, akkor olyan erősen szorítalak majd magamhoz, ahogy csak tudlak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése