160. nap

Kedves Herceg!

Ma voltam fodrásznál. Jól levágta, olyan lett, amilyet kértem, valahogy mégsem vagyok kibékülve vele. Nem rövid, nem is hosszú. Lehet, hogy rövidre kellene nyíratnom, de még várok. Megnézem, milyen lesz holnap, ha megmosom. Jó lenne, ha megmutathatnám neked, te biztosan jobban látnád, milyen...

Érdekes volt a mai nap. Zsuzsi szerelmi élete a fejetetejére állt. A pasija körül megjelent egy nő, akit a kedves úr be akart cserkészni. Természetesen ezt eléggé gusztustalan módon próbálta kivitelezni, ráadásul arra sem vette a fáradtságot, hogy olyan diszkrét legyen, hogy Zsuzsi ne vegye észre. Én meg végig asszisztáltam (és még fogom is) az egészet. Már milliomodszorra állapítom meg, hogy bolondok az emberek. Jelen esetben nem csak a pasi, hanem Zsuzsi is. Szinte a szemem előtt szakadt meg a szíve, ő mégis úgy tett, mintha semmi nem történt volna, sőt, inkább még kedvesebb, még készségesebb volt vele. Olyan játszmába kezdett, amibe (szerintem) bele fog halni. Sejtheted, hogy nem tartottam magamban a véleményem, bár rögtön tudtam, hogy falra hányt borsó minden szavam. Nem értem az embereket... Hogy gyűlölheti magát valaki annyira, hogy megengedje, hogy ezt tegyék vele... Én a helyében már réges régen (de legalább akkor, ha ezt teszik velem) kidobtam volna, mint azt a bizonyos macskát. Persze, tudom én, hogy nem egyszerű egy szakítás, de akkor is... Mondjuk, majd akkor is legyek ilyen okos, ha a kettőnk kapcsolatában adódik konfliktus. Hogy miért adódna? Mondjuk az esküvő miatt, ahova apukád annyira magával akar rángatni. Pár hete azzal nyaggat, hogy menjünk velük, helyünk van az autóban, és az anyagi részről is gondoskodik. Elmondása szerint, azért emlegeti annyit, mert te olyan nagyon szeretnél elmenni rá (pedig, szerintem, csak sofőrre van szüksége), én viszont megmondtam neki, hogy nem megyek. Csütörtök reggel érnénk haza, és délután már indulni is kéne. Ez a problémám az egésszel. Mondtam neki, hogy szeretnék együtt lenni veled, de még hajlandóságot sem mutatott arra, hogy megértse az érveimet. Napok óta ezen rágódom, és mindig oda lyukadok ki, hogy ha úgy döntesz, hogy elmész, az komoly konfliktushoz fog vezetni kettőnk között. Ha mész, akkor az azt fogja jelenteni nekem, hogy még az ismeretlen senkik is fontosabbak neked, mint az, hogy velem tölts időt. Tudom jól, hogy nem támaszthatok elvárásokat veled szemben, akárhogyan is telt az elmúlt fél évünk, ám én mégis azt várom tőled, hogy az első pár itthon töltött napot velem akard megosztani. Velem beszélgetve, henteregve, vagy bármit csinálva. Ha te ezt másképpen fogod gondolni, akkor erősen át kell gondolni a dolgainkat... Félek ettől a lehetőségtől, de sokkal jobban bízom az irántam táplált érzéseidben. Azt gondolom, hogy ha ilyen apró dolog képes lenne éket vágni közöttünk, akkor az emlegetett, bazi komoly érzések fellengzős, nagy szavakká alacsonyodnának. Biztosan tudom, hogy a szavakat, amiket kiejtettem a számon, vagy amiket leírtam, a valódi érzéseimet tükrözték, és tükrözik most is, és, ahogy megismertelek téged, azt is gondolom, te sem a levegőbe szoktál beszélni. Akkor miért motoszkálnak bennem ezek a rossz gondolatok? Igazából erre magam sem tudom a pontos választ, találgatni tudok csak. Mondjuk, az biztos, hogy kétségbeesés, fásultság, magány telepedett rám az elmúlt hónapok alatt, bármennyire igyekeztél is (és magam is) tartani bennem a lelket, valahogy belesunnyogtak a lelkembe. Mindazonáltal biztos vagyok abban is, hogy egy szavad, egy pillantásod, egy ölelésed eloszlatná egy csapásra az össze negatív gondolatot még a közelemből is... Nagy az esély arra, azt hiszem, hogy sok az időm baromságokon törni a fejem, és túlaggódni baromságokat. Viszont, azért hozzá kell tennem, hogy elbizonytalanít, vagy inkább mérhetetlenül sért apukád hozzám állása, és semmibe véve érzem magam, vagy (lehet, kis túlzással?) kihasználva is. Mikor felfedeztem ezeket az érzéseket magamban, összeomoltam, mert úgy gondoltam addig, hogy minden tettemmel bizonyítottam feléjük (anyukád és apukád felé), hogy az érzéseim irántad igaziak, mélyek, és minden hátsószándéktól mentesek. Mikor elő - előbukkant az érzés, hogy bármit tehetek, sosem leszek elég jó, majdnem belepusztultam... Tudom jól, hogy túlagyalós, túlaggódós vagyok, és hidd el, főleg ennek ismeretében, letorkolltam magam, mondván, hogy a keserűség és a magány generál ilyen délibáb érzéseket bennem, ám jött időről időre valami, egy elejtett szavacska, vagy megjegyzés, és ezek a gonosz gondolatok még mélyebre ásták magukat a lelkemben... Szeretném, ha nem értenéd félre a szavaimat, és véletlenül se gondolnál arra, hogy áskálódó szándék vezérel, mert nem tennék ilyet sosem. Az érzéseimről, megérzéseimről beszéltem csak, és persze, lehet az is, hogy teljesen vakvágányra futottam, és azért találtam ki ezeket, hogy kukacoskodhassak... Szóval, kérlek (ha elolvasnád esetleg ezt a levelet), ne haragudj rám, nem akarok senkit befeketíteni, bántani, sőt, egyáltalán nem akarok senkinek semmi rosszat...