2015. február 9., hétfő

Fészekhagyás

Ahogy üldögéltem itthon ma, egymagam, eszembe jutott, hogy vajon hogyan fog alakulni az életem pár év múlva, vagy sok év múlva. Addigra vajon teljesen egyedül maradok? Hogy fogom viselni? És hogy fogom tudni szabadjára engedni a nekem fontosokat? Fogós kérdés… Amióta az eszemet tudom, problémám volt az elengedéssel. Mindig erősen ragaszkodtam valakihez, vagy valamihez, akitől, amitől úgy éreztem, erősebb leszek, és biztonságosabb is lesz a körülöttem lévő világ. Emiatt, a beteges ragaszkodás miatt, a legtöbb emberi kapcsolatomat taccsra vágtam, és attól féltem sokáig, hogy a lányokkal kapcsolatban is elkövetem ezt a hibát. Igaz, hogy már régen ráébredtem arra, hogy az elengedés megtanulása fontos leckéje az életemnek, és tanulom is egy ideje, de nem tudom, jó úton haladok-e. Kemény harcokat vívtam önmagammal, a bennem lakó birtoklóval, és tudom jól, hogy vár még rám pár menet. Nem akarom elkövetni azt a hibát, amit oly sok szülő a környezetemben. Figyelem csak, hogy velem egykorú szülők, és javában nagymama korban lévő anyukák hogyan keserítik meg kamasz és felnőtt gyerkőcük életét a szeretet jegyében. Én nem akarom ezt tenni. Nem fogom ezt tenni… Emlékszem, mikor merült fel először bennem, képes leszek-e hagyni, kirepülni a fiókáimat. Oviba jártak még csak. Megrémített, sokkolt a gondolat, hogy egyszer eljön az idő, mikor nem óvhatom, vigyázhatom őket. Attól a felismeréstől kezdve igyekszem úgy terelgetni őket, és főleg magamat, hogy ne kelljen félnem az elengedéstől. Arra gyúrtam, gyúrok, hogy képes legyek meghagyni nekik a döntés lehetőségét még akkor is, mikor tudom, hogy a vesztükbe rohannak. Erőért rimánkodom akkorra, mikor összetörten, gyötrődve kell látnom őket. Erőért rimánkodom akkorra, hogy erőt adhassak, hogy kapaszkodó lehessek…  El sem hiszed, milyen nehéz aggódás nélkül randizni engedni a kicsi lányomat. Elengedni egy fiúval, akiről tudom, hogy arra hajt, hogy olyan dolgokat tegyen vele, amiket nem lehet tenni egy cserfes, loknis hajú, kicsi lánnyal, aki azt énekli a homokkupac tetején állva, hogy kék a ceme. Mert nekem ő mindig az a kislány marad. Nagy mázli, hogy ezzel a felismeréssel nem mostanában kellett szembenéznem először, és a múló éveket arra is használhattam, hogy megemésszem ezt, és felkészüljek rá, már amennyire erre fel lehet készülni. Azt is elhatároztam, hogy az én lányaim büszkék lehetnek majd rám; szégyenkezés nélkül vállalhatnak fel anyjukként; mindig, bármiben számíthatnak rám, amit csak tenni vagyok képes; és tudni, érezni fogják a szeretetemet. Nem, nem a rájuk telepedő, zaklató, kisajátító, önző szeretetet, hanem a másikat. Az igazit. Az önzetlent, a feltétel nélkülit, az őszintét, az elfogadót. És nem azért, mert én hoztam világra őket, hanem azért, mert kiérdemeltem azzal, amit életük során tanítani igyekeztem nekik. Azt kérdezed, mi vár akkor rám az idő múlásával? Magány és egyedüllét? Nem tudom, hazudnék, ha mást állítanék, de azt tudom, hogy szeretet fog körülvenni, és egy kövér macska dorombol majd az ölemben :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése