Hétvége

Furán éreztem magam. Bűntudatom volt. Azért, mert nem látogattuk meg már hónapok óta, és most éreztem rajta, hogy tényleg örül nekünk. Ritkán fordul elő ez az érzés, de mikor mégis, mindig felüti a fejét bennem a kétely azzal kapcsolatban, hogy nem én vagyok-e az oka annak, hogy a kapcsolatunk többnyire zátonyon pihen. Természetesen tudom, hogy minden interakció az összes, benne résztvevő hozzáállásán múlik, ezért balgaság lenne, ha nekiállnék magamat korholni. Viszont az is eszembe jutott, hogy lehettem volna kicsit tapintatosabb is vele… Aztán, ha ebbe gondolok bele, arra a végeredményre jutok, hogy annak nem lett volna semmi értelme, mert az ellenkezőjét értem volna el annak, mint amit szerettem volna. Láttam számtalanszor, hogyan él vissza ilyen tapintatossággal, egyre bátrabban feszegetve a határait, majd, hogyan adja meg a szerencsétlen áldozatnak a kegyelemdöfést, pedig nem is érdemelt ilyen csúfos bánásmódot, hiszen csak figyelmes igyekezett lenni. Azt hiszem, jó messzire száműzöm nyomban ezt a kétség ébresztette bűntudatot, mert az egész nem más, mint felesleges önmarcangolás, ráadásul semmi okom büntetni magam. Azért sem, mert sosem vagyok bántó, ellenséges, kegyetlen ok nélkül. Minden esetben ő generálta a konfliktust, míg én csak kiálltam magamért. Minden esetben az igazat adtam elő, ami neki fájdalmat okozott, nem is tudott szembenézni vele, még akkor sem, ha még ezekben az esetekben is erősen visszafogtam magam rávaló tekintettel. Szóval, önostorozás elhessegetve jó messzire, és inkább örülök, hogy végre összehoztunk egy olyan közös hétvégét, amibe nem kavart bele semmi harc. Ez a mi kapcsolatunk, az anyukámé, és az enyém…