Esik a hó... Vagy inkább már eső? Fúúúújj tél... Lehet, hogy csak az idő teszi, de ma a szokásosnál is szomorúbbnak érzem magam, és attól tartok, nagyon keservesen fogok sírni, de még így is indokolatlan ez a szomorúság, mert lesz bizonyosság, talán. Ma ugyanis megtörténik a találkozás, ami szerintem mindent eldönt. Igaza van Odettnak, és legalább lesz valami. Megtudom, hogy mi a helyzet aktuális állása, és könnyebben összeszedhetem magam. És milyen igaz, a bizonyosság, még ha negatív is, sokkal jobb, mint a hezitálás, és a saját magam őrlése amiatt, vajon mi a fene van. Ennek a mai találkozónak is meglesz az értelme, és bárhogy alakul is, mindenképpen jól jövök ki belőle, mert tudni fogom, mihez tartsam magam. Persze azért sejtem, hogy nem lesz jó, és nem fog tetszeni, amit hallani fogok, mert nem hiszem, hogy felül tud kerekedni ezen a dolgon, vagy inkább úgy kellene fogalmazni, hogy nem akar. Hogy miért nem? Talán mert rájött, hogy nem is azt érzi, érezte, amit azt hitte érez, és amit valóban érez, nem éri meg, hogy felborítsa miatta az egész életét, főleg, hogy ennyire macerás a csaj, vagy egyszerűen csak tényleg nem akar átlépni ezen. Tény, hogy valóban nem vagyok egyszerű eset, de ezt nem titkoltam, s talán annyira nem, hogy el is mondtam neki mennyire (elszoktam), de valószínűleg nem hitte el (nem szokták), s azt gondolta, túlzok. Végül is mindegy, mi az indok, de ha azt akarja mondani, amit gondolok, hogy mondana, akkor úgysem számít, mert az bizonyítani fogja nekem, hogy minden szava, amit az érzelmeiről mondott, valótlan volt. Innentől kezdve pedig nem érdemel egyetlen könnycseppet sem, egyetlen mosoly nélküli percet sem. Hogy miért gondolom, hogy rossz hírt fogok hallani? Nem tudom... Talán abból, ahogy beszéltünk, vagy talán nem hiszem el, hogy érhetek annyit, hogy ez megbocsátható legyen. Pedig még Killer is azt mondta Myrának emelt fővel, hogy nem érdekel a múltad...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése