...és mégis sírok. Az történt, amit szerettem volna. Azt mondta, tartsuk a kapcsolatot, próbáljuk meg, most úgy érzi, nem lesz baj. De mikor azt is hozzá tette, hogy lehet, élete legrosszabb döntését hozta meg, akkor legszívesebben felálltam volna, és hazaballagtam volna. Tudom én, hogy csalódott, meg is értem, és igyekszem mindet megtenni azért, hogy valamennyire feledtessem, de az én lelkembe is belefúródott egy tüske, amiről nem is nagyon merek beszélni neki, mert nem hiszem, hogy megértené. Vagy ha igen, akkor valószínűleg egyetértene velem. Neki erre nem kellene gondolnia? Az, hogy történt, ami történ az én felelőtlen viselkedésem miatt, az indok lehet arra, hogy csak ő érezze áldozatnak magát? Nem akarom játszani a mártírt, de az én lelkemmel mi lesz? Elhiszem, hogy nem mehet minden úgy, mint ez előtt, de azért talán nem kellene ennyire úgy éreznem, hogy áldozat neki ez az egész velem. Félek, hogy át fog esni a ló túloldalára, és azt fogja elérni, hogy én fogom azt mondani, hagyjuk abba. Elfogadom a kritikát, a bírálatot a megfelelő módon tálalva, de emellett piszok érzékeny is vagyok, és nehezen viselem az állandó piszkálódást, lekezelést, és mikor azt kell éreznem, hogy kevesebb vagyok. Most táncolunk a penge élén, próbálgatva nem leesni, és úgy kapaszkodva egymásba, hogy mindkettőnknek jó legyen. Nem egyszerű mutatvány. Talán a legtöbb páros el is vérzik ezen a ponton. Talán a mi párosunk is. De azt hiszem, most ő jön, ő fog rossz lépést lépni, és még csak észre sem veszi majd. Viszont nem kellene ennyire előre szaladni. Meg fogjuk látni, mi lesz. Lehet, hogy tévedek, és az idő talán nem negatív irányba tereli az érzéseket, és talán begyógyítja a sebeket. A mai együtt töltött éjszaka is esetleg pozitív előjelet kap majd... Csak egy kis idő kell, hiszen tudod, nekem abból annyi van, mint a tenger...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése