Ma úgy ébredtem (vagy úgy feküdtem le tegnap?), hogy erről az érzésről írok pár okosságot. Mert hát csak okosat tudok, tudod :) Szerinted tudok írni erről úgy, hogy ebben a pillanatban nem érzek haragot? Elméletileg mennie kellene, hiszen nem az átélésről van szó, hanem a megfogalmazásról. Az meg ugye nem okozhat problémát. Tegnap hallottam a hírekben (vagy miben), hogy egy fazekas, idős nő (aki megjárta a hadak útját, és kapott valami díjat), azt mondta, ott rontjuk el mi emberek, hogy túl komolyan vesszük magunkat. Elgondolkodtatott. Érdekes dolgokról beszélt, és kezdek dühös lenni, hogy nem találom meg sehogy sem, ki is ő. Pedig itt vannak a fejemben a szavai. Hihetetlen, hogy nem jut eszembe a neve. No, szép lassan belelovalom magam egy kellemes haragszom érzésbe. Ahogy ezt gondolom, mosolygok, s elszáll azon nyomban az egész. Azt veszem észre, hogy a haragom általában magam ellen irányul. Persze ezt abban a pillanatban nem érzem, de utólag kielemezve egyértelmű, hogy így van. Nem hinném, hogy azért van ez, mert olyan nagy elvárásaim lennének magammal szemben, hiszen nem várok magamtól sem többet, mint mástól... Mi is a harag? Hogy is mondják az okosok? A lélek olyan indulata, ami az ellen irányul, aki valamilyen módon kárt tett benne. Ha megtorlással társul, akkor bosszúvá válik, s hirtelen haraggá növi ki magát, ha hirtelen, erősen, mindent elsöprően támad. Amikor dühöngünk, akkor az agy bal féltekéje aktivizálódik, ami általában a kedvező, vonzó érzelmek megélésének esetén válik fokozottá. Ami azt jelenti, hogy szeretnénk közelebb kerülni a düh okához, hogy megszüntethessük azt. Érdekes a haraggal kapcsolatban, hogy rossznak értékeljük, pedig lehet, hogy az erős érzelmi kitörés lényege nem más, mint a közeledés vágya (vagyis, pozitív hatással van ránk). Hmm, érdekes... Magamra vetítve mindenképpen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése