Össze - vissza szartam magam a félelemtől. Kaptam időpontot az orvoshoz, arra a bizonyos vizsgálatra. Bárkitől megkérdeztem eddig, mindenki azt mondta, júúj. Úgy csinálok, mintha olyan nagyon bátor lennék, mintha egy vállrándítással el tudnám intézni, de belül úgy rettegek, hogy az elmondhatatlan. Persze tudom én, hogy már olyan sokan túlélték, és biztosan nem a legkellemesebb dolog a világon, de túlélhető, s legalább megtudom, hogy minden rendben van e odabent. Szerintem biztosan rendben van, de ha az orvos azt mondta, hogy ez kell, akkor kell. Azért félek talán a legjobban, mert egyedül kell szembenéznem ezzel. Ez sem meglepő, hiszen tudom, hogy az ember az életét lényegében egyedül éli, a fontos dolgokat meg pláne. Főleg az olyan zárkózott ember, mint én. Az sem csoda, hogy barátom sincsen. Nem is értem, miért csodálkozom ezen, hiszem amióta az eszemet tudom, tudom, hogy nem sok ember fog részt venni az életemben. Ne gondold, hogy ez a magam leértékelése. Ez csupán reális rálátás a dolgaimra.
Az utóbbi időben amúgy is félek ettől a nyavalyától. Mióta úgy érzem, rosszabbodott, sokat jár a fejemben, hogy mi lesz ennek a vége. Lehet, hogy csak túlagyalom, ez nem lenne meglepő nálam. De ennek tudatában sem jó érzés. Menekülök, elkeseredetten. Csak nem találom a megfelelő utat, azt amiről biztosan tudom, hogy jó irányba visz. Mondhatod erre, hogy mi lehet biztos az életben. Igen, tudom én, de azért valami olyannak kellene lenni, amiről azt hiszem, hogy helyes lehet... Ehh, mindig csak ez az agyalás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése