Most vagyunk még csak úton hazafelé. Érdekes momentum ez részemről, mert nem nagyon van olyan dolog, amiért ezt bevállalnám. Főleg télen. Látom én, hogy kajánul vigyorogsz, és ingatod a fejed, de ne gondold, hogy ez megint azért van, mert elvették az eszem. Írtam már erről az új pasiról, nem tudom, mennyire rémlik. Természetesen vele töltöttem az időt. Ha visszagondolsz, akkor biztosan eszedbe jut, hogy azt írtam, nincsenek rosszérzéseim. Nagy hiba volt ezt emlegetni, mert hát csak megérkezett, aminek (úgy tűnik) meg kellett. A rosszérzések. Hát, ezektől már nem szabadulok. Ma kezdődött. Igazából azt terveztem, hogy holnapig kitoljuk a hétvégét, de éreztem valamit, amit magam sem nagyon tudtam megmagyarázni, s most is csak pedzegetem. Valami kisördögi sugallatra (vagy kisangyalira?) mégis eljöttem koradélután. Úgy éreztem, ő is valami ilyesmit szeretne, kezdtem sok lenni. Valahogy távolságtartóbb lett. Vagy hidegebb. Nem tudom, mi a helyes szó, de az biztos, hogy nem klappolt valami. És még most sem teljes a kép. Elmondtam neki az aggodalmaimat, de ő csak azt mondta, amit ilyenkor a legtöbben mondanak. Nem történt semmi rossz, csak ismerkedünk. Nem hittem el. Nem hiszem el. Nem halványultak a nyavajás érzések, nem csillapodott a vihar a lelkemben. Persze tudom, el fog múlni, meg fog változni. De sajnálnám, ha nem jó irányba alakulna. Pedig attól tartok, nem lesz másképpen... Ehh, mindegy is. Legfeljebb megint belehalok kicsit abba, hogy nem vagyok megint elég jó, aztán majd helyre áll a lelkem. Ez van, nem tudok más lenni, nem tudom másképpen látni. Egyszer majdcsak ennek is vége lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése