Valamelyik nap a rádióból elcsíptem egy szót. A történész volt az. Az jutott eszembe, hogy az apám is az akart lenni. Éppen levest ettem, s csak úgy mellékesen hangosan is kimondtam, ami a fejemben járt. Azóta gondolkodom a kapcsolatomról apámmal, és anyámmal, és a kettőjük közötti kapcsolat rám való hatásáról. Nem értettem sosem igazán, miért éreztem idegennek apámat, mikor a sírja mellett álltam. S ha idegen, akkor miért folynak könnyek az arcomon. Mintha megvilágosodtam volna, mikor kimondtam az első mondatot, ami az eszembe ötlött, így leves evés közben. Haragudtam rá, vagy is nem, inkább haragszom rá. Hogy miért? Először, mert elhagyott (hiába anyám volt, aki lelépett), aztán pedig azért, mert nem védett meg. Anyám azért, hogy el tudjon tartani minket, arra kényszerült, hogy dolgozzon, még hétvégén is, s így ő sem tudott megvédeni. Nekem viszont meg kellett védenem a húgomat. Meg akartam védeni őt, hiszen én voltam a nagylány, és az egészből nem is értettem semmit. Szégyelltem magam, és úgy éreztem, hibás is vagyok. Hogy miért? Nem tudom, hisz nem tettem semmi rosszat sem. Haragszom az apámra, mert nem védett meg. Nem is akart. Pedig biztosan tudta, hogy egy jó apa ezt teszi a gyerekeivel. Attól a pillanattól kezdve megváltozott az életem. Nem csak az életem, mindenem. Zárkózottá váltam, és halk szavúvá, visszahúzódóvá. Megváltozott a személyiségem... Azt kérdezed, miért csak az apámra haragszom? Egyszerű oka van ennek. Az anyám szinte kislány volt, mikor a világra hozott, s nem voltak túl gondoskodó szülei, nem tanították meg őt arra, amire kellett volna, nem segítették, nem támogatták. Ő tizenhat éves kora óta mindent megtett, ami tőle tellett, hogy felnevelje a húgomat és engem egyedül. Ne gondold, hogy mentegetem őt, és azt se, hogy elfogultságból mondom ezeket. Egyszerűen csak ez történt... Miután az megtörtént, a húgom elmondta anyámnak, s ő feljelentést tett, de csak egy fantáziadús gyereknek tituláltak, és soha többé nem beszéltünk róla. Eltemettem, valahova mélyre. Anyám sem hozta szóba többé, azt hitte talán, hogy ha nem beszélünk róla, akkor olyan, mintha mi sem történt volna. Sokáig ezt hittem magam is. De úgy tűnik, a fel nem dolgozott traumák (vagy ki tudja, minek lehet ezt nevezni) nem párolognak el. Lehet az, hogy, ha megbocsátok neki (úgy igazán, szívből), akkor túl tudom tenni magam rajta? Esetleg talán. S talán tudni fogom, mi okosat, helyeset mondjak Odettnak legközelebb, mikor az apjáról beszélünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése