Szombaton újra eszembe jutott az a bizonyos értékes ember. Hogy miért? Nem is tudom, nem is értem. Talán hiányérzetem volt, talán a szokásosnál is rosszabb hangulatban voltam, s azzal, hogy rá gondoltam, próbáltam észhez téríteni magam. Mit gondolsz, sikerült? Óóó, dehogyis. Csak jobban elmélyedtem abban a mocsárban, amiből mostanság alig – alig tudok kikecmeregni. Nem gondoltam egy percig sem, hogy bármit is komolyan gondolna, mégis megvisel annak tudata, hogy tényleg így van. Nem mintha áltatni akarnám magam, hisz, ha ez lenne a célom, akkor bizton állíthatom, van annyi kreativitásom, hogy megtaláljam azt a magyarázatot, amivel magamat is félrevezethettem volna. De nem akartam, nem akarok ilyet tenni. Annak a ténynek az ismeretében, hogy senkinek nem jelentek semmi fontosat, egyszerűen megbolondulok. Nem tudom ezt feldolgozni, nem tudok túllépni. Ilyen eszeveszett magányosságot még sosem éreztem, s bevallom, nem gondoltam, hogy valaha is eljutok idáig. Végülis sikerült. Ne feledjük, mindenki azt kapja, amit megérdemel. Valószínűleg, én ezt érdemlem. Azt mondta valaki, hogy a magányosságot is meg lehet szokni. No de, elég legyen az önsajnálatból, mert ha jól sejtem, nem ez volt a cél. Akkor mi is volt? Az, hogy az értékes embert magasztaljam? Nem hinném. Vagy inkább magam sem tudom. Az utóbbi két megkeresés részéről kudarccal végződött (ami azt jelenti, nem voltam elérhető), s ennek tükrében jogosan merül fel bennem a remény, hogy talán mostanában nem kell attól tartanom, hogy megint felbukkan. Tudom én, hogy tudod, hogy a szívem mélyén örülnék neki, de most az eszemnek kell felül kerekednie, ami pedig azt diktálja, hogy jobb távol maradni. Ezt szeretné az eszem, ezt szeretném én is, minden idegszálammal. A távol maradás projekt beindítása ezennel megkezdődött… Bárhogy is alakul aztán…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése