Hazafelé

Zötykölődöm haza. Fel is merül bennem, hogy akkor is ezt  tenném e, ha nem lennének a lányok. Akkor is felteszem a kérdést, ha pontosan tudom a választ. Természetesen, akkor ki sem mozdulnék... Ami azt illeti, biztosan bezárkóznék. A világtól minél messzebbre, hogy ne érhessen semmi olyan, amitől befordulhatok. Lehet, hogy nem is kell semminek érnie a beforduláshoz, sőt mi több, lehet, hogy már meg is történt ez. Azt mondta Brigi, mikor a zárkózottságom mélységeit ecseteltem neki, hogy nem jó ez, nem szabad ezt. Óóó, nem mondod, gondoltam, tényleg? S szerinted, ezt én nem tudom? Inkább azt mondd meg, mit tehetnék ellene, s hogyan, főleg úgy, hogy még az is cserbenhagyott, akiről azt hittem, barát…  

Az értékes emberen jár az eszem, mondhatni egyfolytában. És még arra sem volt szükség, hogy találkozzam vele. Egyszerűen csak beszéltem róla kicsit, csak pár szót, pár mondatot. Pedig a beszélgetés során olyan is elhangzott, hogy aki ismeri, kizártnak tartja, hogy komolyan venné azt, ami zajlik közöttünk (nem mintha ezt nem sejtettem volna magam is), vagy egyáltalán engem. S azt gondolom, hogy mindenki így gondolja, aki a baráti társaságból csak kicsit is tudja, mi történt. Márpedig mindenki tudja. Gondolhatnád, hogy ettől kellemetlenül érzem magam, de nem így van. Mindenki azt gondol rólam, amit akar, nem érdekel ez már egy cseppet sem. Nem hinném, hogy magamon kívül bárkinek is megfeleléssel tartozom… Viszont, naivan azt merészeltem képzelni, hogy múlóban az érzés, a gondolat, vagy akárminek is lehet nevezni. Puff neki, ostoba ábrándokban ringattam magam. Bár, ha megvizsgálom azt, ami kavarog bennem, nem tudom, mire jutnék. Igazából nem hiszem, hogy új dolog kerülne felszínre. Nem először élem át, meg a bennem kavargókat. Az érzések pont úgy nem jelentenek újdonságot, mint az eszem által ezekre adott válasz. Akarod, hogy megint megfogalmazzam őket? Na, jó, de csak a kedvedért :) Az érzéseim hiányolnak valakit, s ennek következtében újra átéletik velem a hiányérzés (vélt) tárgyával megtörténteket. Értsd úgy, hogy azokat, amiket a szelektív memóriám fel tud idézni. Az agyam erre idióta kérdéseket tesz fel. Olyanokat, mint például: szerinted van értelme ezeken rágódni? Vagy: miért kínzod magad? És: tudod, hogy áltatod magad? Kell, hogy agyalj? Ugye nem feleded, hogy úgy sem kellesz másra, mint hentergésre? Ugye tudod, hogy nem vagy jó másra? És a többi, és a többi... Belegondolva, az utolsó két kérdés vág oda a leginkább. Nem azért, mert neki személy szerint ennyi vagyok, hanem, mert rögtön tovább is gondolom. Vagyis arra jutok, hogy nem csak neki nem vagyok elég jó, hanem senkinek sem. Nincs olyan férfi, akinek ennél többet érhetnék. Kijavíthatnám úgy, hogy olyan férfi, aki nekem is jelenthetne valamit, de nem helyesbítek, mert az már a vágyak ne továbbja lenne. Ne ingasd a fejed, nem tartanám őszintének úgysem részedről, ha nekiállnál egy fejmosásnak. Hogy miért nem? Kérlek, ne akard, hogy részletezzem ezt. Nem akarok vitát, és sértegetéseket. Egyszerűen csak hidd el, amit mondok…

Bárcsak tehetném, hogy bezárkózzak, hogy elvonuljak a világ elől, minden elől. Bárcsak még szelektívebb lenne a memóriám, bárcsak érzéketlen lehetnék, bárcsak kővé válhatna a szívem… Bárcsak sosem jöttem volna erre a világra… Ne gondold, hogy túl negatív a hozzáállásom. Nem így van. Csak a gondolataimat, a vágyaimat írtam ide le, hátha ezzel megszabadulok egy kicsit attól a gyötrődéstől, önmarcangolástól, félelemtől, és még ki tudja mitől, ami bennem feszül, hátha kicsit könnyebbé válik, hátha kicsit elpárolog, s meg tudok nyugodni, tovább tudok lépni, egy új nap elé nézni. Érted te ezt? Vagyis, meg lehet érteni? Tudom, hogy mindenkinek kell valami fogockodó ahhoz, hogy ebben a világban élni tudjon. Mikor nap, mint nap azt kell tapasztalni, hogy nincs becsület, nincs tisztelet, nincs erkölcs, és semmi olyan régi értelemben értéknek minősülő dolog, ami az életet értékes életté tette. Nekem ez jutott, hiszen tudod, mindenki azt kapja, amit megérdemel…