...gatnám a kezem, dolgoztatnám az agyam, de valahogy nem megy, vagy nem is erről van szó, inkább csak nem tudom, hogy tegyem. Nincs motiváció, olvashatnám egy pszichológiai könyvben, egy olyan figyelmeztetés kíséretében, hogy vigyázni kell, mert kiégés veszélye fenyeget. Vajon mit lehet ilyenkor tenni? Hogy kergesse el az ember ezt a fenyegetést? Erre is van pár okos tanács, de nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. És lehet, hogy egyedül nem is lehet megoldani. Egy rendes embernél ilyenkor jönnek a barátok, s kirángatják megtéved társukat ebből az erősen lefelé húzó mocsárból. De hát lássuk be, nem sikerült normálisra sikerednem, így jobb híján kapálózók össze - vissza, kétségbe esve, kiút után kutatva. Hiába tudom, hogy ezzel csak a helyzetemet nehezítem, valahogy nem megy legyőzni a menekülés ösztönét. Vagy csak nagyon nehezen. Üres a fejem, elveszettnek érzem a lényeget, mintha elveszett volna valami, pedig nem is tudtam, mi a lényeg, s nem is volt semmim, ami elveszhetett volna. Érted ezt?... Kiabálnék, könyörögnék segítségért, de mégsem teszem. Nem tudom, mi az oka, de biztosan nem az, hogy tudom, úgysem tud segíteni senki, mert nekem kell megoldani, mert hát ehhez igazi barátok (vagy mik) kellenének. Óóó, erre is tudok logikus magyarázatot, mármint arra, miért nem sikerült barátokra szert tennem. Érdekel? Na figyelj. Az elképzeléseim szerint, mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ha ez igaz (márpedig úgy tűnik, ez igaz), akkor valami olyan leckét nem tanultam meg, aminek egy barát lehetett volna a jutalma. Így hát, amíg nem sikerül megtanulnom, addig iszom a levét. Ezt el kell fogadni. Bizony, bizony, ilyen egyszerű. Elmondani, mit is kellene tenni, de megtenni azért már kicsit nehezebb. Azzal kéne kezdeni, hogy egyáltalán észreveszi az ember, mi is lenne a megtanulandó feladat. Lássuk be, az sem egyszerű...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése