Huzat

Meleg volt. Az ablakon jött be a szellő. Minél gyorsabban haladtunk, annál erősebben vágott az arcomba a szél, vagy lehet, helyesebb lenne inkább huzatnak nevezni. Jól esett, és tetszett, hogy még a hajam is képes volt lobogni. Sok minden eszembe jutott akkor, de az egy pillanatig sem, hogy esetleg ennek következménye lehet. És természetesen másnap reggel megtapasztalhattam azt a következményt. Mikor felkeltem, éreztem, hogy valami fura történt az arcommal. Fürdőbe botorkálás közben megnéztem, este bezártam-e az ajtót, mert sokszor előfordul, hogy kimegy a fejemből, na meg hát csak nem bírok olyan mélyen aludni, hogy ne vegyem észre, ha valaki meglátogat éjjel, és viccelődös hangulatát az arcomon éli ki. Mikor belepillantottam a tükörbe a frász jött rám. Az arcom egyik fele (ez az oldal, mutatom, azt hiszem a balos, látod?) megduzzadt. Jól van, gondoltam, biztosan csipa került a szemembe, s ez az oka a torz látásnak. Nem hideg vízzel szoktam mosakodni reggelente, mert az olyan brrr, de most nem packáztam. Újra tükör. Majd elkeseredés. Anyaaaaa, segítség! Nyomogattam, tapogattam, kerestem a fájdalmat, de szerencsére az nem volt. Na, jó, nyugtattam magam, nem is olyan vészes, majd beborogatom. Az anyukám szerint a huzat miatt történt, az arcüregem nem viselte túl jól. Másnapra olyan csinos lett a fejem, hogy a duzzanatból alig-alig látszott ki a szemem. Ennek már a fele sem tréfa, morfondíroztam, de az anyukám megnyugtatott, s kitartó borogatásra buzdított. Mivel jó kislány vagyok, és erősen aggódtam a balosom miatt, szót fogadtam. Meg sem lepődtem, mikor kiderült, hogy szülőanyámnak szokás szerint megint csak igaza lett, s kezdtem visszakapni emberi formám. Helyreállt a régi rend, újra ott virított kedvenc bal orcám a helyén, régi fényében tündökölve, újra mosolygósan, újra szimmetrikusan, újra összhangban a jobbal :)